• hallgasd történetem...

Először, mikor a saját apám tette

Már abban a pillanatban tudtam, hogy valami nincs rendben, mikor apám ránézett. A tekintete nem a megszokott félelmetes maszk volt. Valami sötétség rejtőzködött szemeiben, amit nem tudtam volna megmagyarázni, de mostanra már teljesen megértem. A tőr a kezében volt és én nem futottam, hisz az apám volt és bármennyire is brutális módszerekkel nevelt minket... az apám volt. Különben is tudtam, hogyha futni kezdek, azzal csak rosszabb lesz a helyzet. A tőr már véres volt, ami azt jelentette, hogy már használta mielőtt értem jött. Vajon a testvéreim jól vannak? A gondolat csak egy pillanatra ütötte fel a fejem, mert a saját épségem abban a pillanatban veszélyben volt és én lefagytam. Tekintetemből tisztán kiolvashatta a rettegést, de mint mindig, ez nem érdekelte. Sokkal jobban féltem, mint életemben bármikor. Jobban, mint mikor elvesztem az erdőben és majd egy napot a fák között töltöttem.
- A te érdekedben teszem - azzal egy határozott és tiszta mozdulattal a szívembe szúrta az éles pengét. A fájdalom elviselhetetlen volt, de szerencsére apám jó vadász volt, pontosan tudta hovakell szúrni, így gyorsan elmúlt. Az igazi fájdalom csak ezután jött. Az árulás fájdalma.

Másodszor, mikor a vadász szúrt le

Mindig azt mondták az önteltségem lesz a vesztem. Igazuk volt. Ős vámpírként erősebbnek hittem magamat bárkinél és bárminél, nem voltak határaim és ha mégis azokat is eltöröltem. Aztán Jeremy Gilbert-ből vadász lett és én véget akartam vetni az életének. Igazából csak az egyik karját akartam lecsapni, hogy ne ártson senkinek, de ez már csak részletkérdés. Nem számítottam rá, hogy a testvérek felkészülnek a látogatásomra. Ostoba módon a kabátom zsebében hagytam a fehér tölgyfa karót, mert biztos voltam benne, hogy lesz képes használni.
Tévedtem.
Lángok lepték el a testem és a forróságot nem kívülről, hanem belülről éreztem. Rosszabb volt, mint mikor vámpírrá váltam, mintha csak a poklot éltem volna át. Életemben először éreztem magam sebezhetőnek és gyengének. A két érzelem, amit a legjobban utálok.
Nem pergett le szemem előtt az életem, ahhoz túlságosan is fájdalmas volt, ahogy a lángok utat törtek sötét lelkemig és darabokra cincálták azt. Mintha csak felmérték volna azt a sok gonoszságot, amit tettem és megkaptam érte a büntetést.
A legrosszabb mégis az volt, hogy egyedül voltam. Megint csak egyedül haltam meg, a testvéreim nélkül, és azzal a tudattal, hogy sosem fogok teljesen közéjük tartozni. Mindig én leszek a fekete bárány.

Harmadszor önnön bátyám gyilkolt meg

Az átok lassan hatott és ez volt benne a legrosszabb. A tudat, hogy meg fogok halni mindig ott motoszkált a fejemben, egy olyan dolog, amihez nem voltam hozzászokva. Finn, akiről sosem gondoltam volna, hogy ilyen módszerekhez folyamodhat ölt meg. Finn, aki megtanította hogyan kell erős csomót kötni. Finn, aki megvédett, amikor az apám kardozni akart tanítani és én nemet mondtam. Az árulás fájdalma nagyobb volt, mint maga az átok. Miért mindig a családtagjaim azok, akik a föld alatt akarnak tudni? Nem elég, hogy Niklaus többször is koporsóba rakott és Marcel-t választotta helyettem. A fekete báránynak tovább kellett szenvednie.
És most volt mit veszítenem. Davina, a kis boszorkány, akiben nagy potenciál van. Kovent akartunk alapítani, csak mi ketten, de az én életem túl bonyolult, sosem kapom meg, amit akarok. Pedig végre nagyon akartam volna valamit. Végre nem éreztem magam egyedül. Igaz, hogy a testvéreim is ott voltak mellettem, és végre úgy éreztem, hogy törődnek velem, mégis csak Davina számított igazán. Mintha csak tompította volna a fájdalmat.
- Nem félek - mondtam a szemébe nézve és életemben először tényleg nem féltem meghalni. Tudtam, hogy találni fog majd egy módot, hogy visszahozzon. Ennek így kell történnie.