Rengeteg előnye van annak, ha az ember egyedül él. De mind közül a legfontosabb, hogy azt csinál, amit csak akar, még pedig akkor, amikor akarja. Amíg Alan, az-az idegesítő vérszívó a közelembe volt, addig néhány dologra nem volt meg a lehetőségem. Nem élhettem úgy a saját házamba, ahogy az nekem tetszett volna, mindig számítanom kellett a felbukkanására. De most, hogy egy ideje semmit sem hallottam felőle, teljesen kiélvezhettem az egyedüllét előnyeit. Mint például azt, hogy kedvemre táncolhattam a nappali kellős közepén, a pizsamámban - ami egy rövid, pamut shortból és egy spagetti pántos trikóból állt -, Beyonce Single Laides című számára. A hangfalakból Beyonce hangja szólt, elnyomva minden más hangot a szobában. Nem hallottam sem a saját hangomat - ami egészen biztos, hogy jobb is volt így... -, sem pedig a lábaim dobogását. Azt sem hallottam volna meg, ha odakint lövöldözni kezdtek volna... - All the single ladies, all the single ladies... - teli torokból énekeltem, miközben próbáltam utánozni az énekesnő táncos mozdulatait, amit a videoklipjében előadott. Mondanom sem kell, szánalmasan gyatra látványt nyújtottam, legalább is a tükörből, a nagy ugrabugra közben, úgy láttam. Ettől persze eszem ágában sem volt abbahagyni. - All the single ladies. Now put your hands up! - Ameddig Beyonce gyönyörűnek és szexisnek látszott a mozdulatai közepette, nekem rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább hasonlítottam egy békához, amin épp az imént hajtott át valami jármű és az idegegek még utolsó rángásokra késztették a testét. Nagyon szomorú látvány. - Oh, oh, oh, oh, oh, oh... - Egészen belelendültem az éneklésbe, fel sem tűnt, hogy már nem voltam teljesen egyedül. Az arcomba tolódó fagyis doboz hívta fel arra a figyelmemet, hogy vendégem érkezett. Megakadtam a mozdulatban, abban a fura fenék ütögetős pózban, ami Beyoncénak annyira jól ment a kis filmben. Még a számmal is "O" alakot formáltam, egyrészt meglepetésemben, másrészt mert épp ez jött volna a zenében is. - Te meg ki a fene vagy? - ripakodtam rá, továbbra sem mozdulva. Olyan fagyott voltam, mint az a jeges finomság a felém nyújtott kezében. Csak akkor zuhantam arccal előre a földre, amikor meghallottam a lövéseket. Automatikus reakció volt tőlem, lőttek már rám korábban is, azon sem lettem volna meglepődve, ha ezúttal is én lettem volna a célpont, de mint azt új ismeretlen pajtásom szavaiból kivettem, ezúttal nem az én seggemre akartak még több lyukat varázsolni. - És egyáltalán, mi a fenét keresel itt? - kérdeztem, miközben valamelyest összeszedtem magamat a földről, plusz még a fagyit is elvettem tőle. - Azt hiszem, ez jár nekem, ha már neked köszönhetően meg fognak ölni. - öleltem magamhoz a hűs finomságot. Lepattintottam a doboz tetejét és a kezemet kanálnak használva, beleettem. Úgy voltam vele, ha már meghalok, akkor legalább tele hassal tegyem. Szóval fagylaltot nyammogva lopakodtam oda az ablakhoz, hogy kikukucskáljak rajta és megnézzem kik ezek a bátrak, akik csak úgy lövöldöznek ránk. Mielőtt kihajoltam volna, hogy lássak is valamit, feltartottam az ablak elé a fagylaltos dobozt, amit szinte azonnal ki is lyukasztottak. - A fagyim! - szinte kétségbeesetten öleltem magamhoz a dobozt és nézegettem, hátha meg tudom menteni a finomság egy részét. azonban reménytelen volt. Isten veled, hideg nyalánkság. - Fagylalt gyilkos Szarháziak! - kiabáltam kifelé, a lövöldöző pupákoknak címezve szavaimat. Nem is tudom miért érintett ennyire érzékenyen a fagyi elvesztése, de úgy voltam vele, hogy ez bosszút kíván. Vajon hová tettem a fegyvereimet?
Words: - ♛ Note: Remélem tetszik ♛ Music: Single ladies
- Baby, baby, baby oooooh Lehúzott ablaknál kezdem énekelni, olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudom. A szokásos kocsimmal pásztázom a szemeimmel a várost. rózsaszín alapú, bohócfej mintás a jármű oldalt. Tetején pedig egy jó nagy cserebogár dísz van. Cuki nem? Még szép, hogy az. Ilyen kérdést feltenni. Áhh, hülye barom. Most magamat hülyéztem le? Uhh, basszus kezdek skizó lenni. De ez már nem az első alkalom és tudjátok mennyire idegesít? Nagyon. De, néha bevallom tök jó magammal beszélgetni, csak az utcán nem ajánlatos, mert megnéznek. Bár amúgy is megszoktak az autó miatt, nem tudom, hogy miért pedig átlagos színe és mintája van. Ennek a város lakóinak nincsen divat érzéke, pedig ez az új. Bizony ez. Ez olyan, mint az álmok. Mindenki bolondnak néz azért, mert az álom munkám egy fagylalt kocsis terrorista. Igen, jól hallottátok. Egy fagylaltos terrorista. Meg is fogom valósítani, meg ám. Rálépek a gázra, de a Justin Bieber számot tovább éneklem azért, mert miért ne? Hol egy fagyis kocsis? Nem igaz, hogy nem látok egyet sem. Este tizenegykor nehogy már ne legyen egyetlen egy fagylaltozós itt. Milyen város ez? Egy ideig így cikázok a város körül, mikor meglátom az álmaim járművét. MEGVAN. Kipattanok a sajátomból, és odaszaladok. Nyitnám ki, de zárva. Na, most mi legyen? Nem szakíthatom ki az ajtót, az feltűnő lenne. Nem rúghatom szét az oldalát, mert az is. Tudom máááár. Teljes erőből, ahogy tudom megfejelem az ablakot és beugrok. Belenézek a visszapillantóba. Remek, tiszta vér az arcom és néhány üvegszilánk is kiáll belőle. Kibírom. Elkötöm, és indulok is. Keresek egy szimpatikus házat és terroristát fogok játszani. Csak először egy helyi bandát magamra kéne uszítanom. Hát nekem nagyon nagy szerencsém van, a ház előtt, amit kinéztem álldogál egy banda. Odagurulok melléjük. - Tesók, van fegyveretek? Nézek rájuk megigézve őket, hogy válaszoljanak. Kirááály. Van náluk. - Olyan csúnyák vagytok, hogy az orvos harapófogóval szedett ki anyátokból. Szólok be nekik, aztán szállok is ki a kocsiból egy nagy adag fagyival a kezemben, mert elkezdenek rám lőni. A szimpi háznak az ablakán beugrok. - Öhm, helló. Kérsz fagyit? Nyújtom oda annak a lánynak a dobozt, aki épp a nappaliban van, és közben folytatódnak a lövések. - Öhm, lehet megfogunk halni. Vagyis hát, te, én halhatatlan vagyok. Ne harizz, oké?
Daeva O'Brien
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
58
❦ Érkezés :
2015. Jun. 16.
❦ Kor :
26
❦ Tartózkodási hely :
➷ New Orleans ➷
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Feb. 27, 2016 11:55 pm
Alan & Daeva
What the fuck are you doing here? Get out!
Annyira lehetetlen volt ez a helyzet. Mindig lehetetlen. Alan egy olyan valaki volt, aki nem tűrte meg, ha beleugatnak a dolgaiba, ő mégis előszeretettel szólt bele máséba - főleg az enyémbe. Amikor pedig szembesítettem, hogy kurvára nem úgy fognak menni itt a dolgok, ahogy azt ő szépen eltervezte magának, akkor mindig hisztirohamban tört ki és más ötlet híján, mindig az agresszív megnyilvánulásaival intézte el a problémát. Ostobán azt képzelte, hogy ezzel el tud hallgattatni. Hát nem tudott. Ettől pedig olyankor - mint ahogy most is -, mindig egyre csak idegesebb lett. Én pedig élveztem, hogy idegesíthettem. Nagyon jó szórakozás volt és talán sosem untam volna meg, ha nem idegesített volna engem is az ő személyes jelenléte. Ez a két dolog valahogy összeférhetetlen volt. Egyértelmű volt, hogy mi lenne a remek megoldás; ha Alan eltakarodna. Egészen eddig a pontig nem hittem - ugyan reménykedtem benne -, hogy el fog menni. Most azonban, sikerült annyira felingerelnem, hogy nagyon is lehetségesnek tűnt a győzelmem. Már kezdtem örülni, annyira, hogy nem is érdekelt mi mindent vágott a fejemhez hirtelen. Amúgy sem foglalkoztatott volna túlzottan, de most... pláne nem. Csak azt a békés időszakot láttam a szemeim előtt, amikor már végre nem lesz az életem része. nagyszerű volt elképzelni. Boldog képzelgéseimből a hülye kántálása szakított ki. Ahogy tudatosult bennem, hogy ez az idióta most megint varázsolt valamit, kiabálni kezdtem vele. - Mi a faszt csinálsz? - háborodtam fel. De csak kántált. Megpróbáltam megütni. Azonban nem tudtam még csak mozdulni sem. Teljesen a falhoz szegezett és ellehetetlenített a mozgásban. Iszonyú dühbe jöttem. Semmit nem utáltam annál jobban, mint amikor korlátoznak valamiben. Ezért el is határoztam, hogy ha egyszer leereszt innen, akkor ezt visszaadom neki. Minimum beverem az orrát. Megpuszilta a homlokom, én meg majdnem megpukkantam a méregtől. - Ezt meg hogy...? - nem tudtam végigmondani. Az ő szavai megelőztek. Hirtelen álmosság tört rám, de olyan elsöprően, hogy képtelen voltam egyáltalán bármit is tenni. Az egyik pillanatban még simán megküzdöttem volna vele, a következőben már el is nehezedtek a pilláim... Pislogtam egyet... kettőt... hármat. Elnyomott az álom. Álom, egy Alan nélküli életről. Egy életről, aminek már csak a gondolatától is mosoly húzódott az ajkaimra. Egy életről, amit akkor még nem is tudtam mennyire közel van, hogy teljesüljön.
Words: - ♛ Note: köszönöm a játékot! ♛ Music: I don't care
Vége!
Alan N. Hadobei
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
7
❦ Érkezés :
2016. Feb. 12.
❦ Kor :
968
❦ Tartózkodási hely :
❦ Next to Daeva
VAMPWITCH
keep my secrets well
Tárgy: Re: Nappali Szer. Feb. 24, 2016 11:45 pm
Azt se tudom, hogy minek járok ide hozzá, hisz minden sokkal jobb lenne, ha nem itt lennék hanem valahol máshol, már kezdem bánni, hogy ide jöttem.. Akkora problémái vannak, mindjárt megsajnálom... pedig semmi nagy dogla nem volt, csak ne rúgassa ki magát, mindössze ennyit kértem tőle, de ő betartotta? Nem! Nagyon nem tud izgatni az indíték, valamit kell vele kezdenem, mert ha ilyen akar maradni, akkor kivéreztetem a picsába és megigézem, hogy rendes kislány legyen, ne pedig egy ekkora hisztérika, kinek a kapanyél kilóg a nyelvéből. Meg kéne nevelnem , de ez lehetetlen, hisz ez a lány -már ha annak lehet nevezni- neveletlen, modortalan és nem épp a legeszesebb.. De én még mindig vagyok vele, ez a szerencséje. - Csak egy szavadba kerüsl, told le a bugyid! - mondom neki, mert ha ez a vágya, akkor csak tolja le a bugyiját én kinyalom a bazárját.. Nem tudom, mi a faszért kell ennek mindent túl reagálnia, csak kussoljon és csodáljon. Bár nekem már annyi is elég, ha megtanul szépen beszélni velem. Majd felmegy és egy darabig játssza ezt a nem is látlak játékot én pedig kezdem unni, hogy egy ilyen kis kurva.. Legszìvesebben átharapnám a torkát és kicsinálnám, de nem tehetem, nem azért szenvedtem vele ennyit, hogy most csak ilyen könnyen megöljem. Persze mikor túl megy egy határon, akkor a falhoz vágom és mosolygok, gondoltam hogy fájdalomnak a legkisebb jelét sem fogja mutatni, de mit érdekel, ha azt hiszi hogy most kurva menő, akkor nagyon el van tévedve, mert egy cseppe sem az, sose lesz ettől. Nem is tudom, hogy mit kezdjrk vele, talán el kéne engednem, de akkor rám támadna, amiből csakis ő jönne ki szarul, mert én nem habozok, ha kell, akkor simán megölöm. Persze minden sokkal egyszerűbb, ha nem nyitja ki a pofáját, hanem kussban marad, de ő erre nem képes, egyszerűen nem tud kussban maradni, mert ki kell provokálnia, hogy még agreszívabb legyek vele.. talán ő ezt élvezi, erre ujjaza magát este magányosan?! - Daeva tanuld meg befogni a pofád legalább ilyenkor! - mondom neki ingerülten, mert teljesen felbassza az idegrendszerem azzal, hogy kinyitotta a pofáját, miért nem maradt kussban?! Na nem mintha az az önelégült mosoly nem zavarna az arcán, annyira letörölném, mert egy pár törött borda tuti segîtene a helyzeten. - Tudod mit? Leszarom mit mondasz, nem izgat és nem leszel ettől nagyobb ember.. -jegyzem meg neki, mert így is van. Nem érdekel, egyáltalán nem érdekel, hogy mit ugat.. Karba fonom a mellkasom előtt a karjaimat és hallgatom,hogy mit mond, hogy miket ordibál. Nem érdekel, hogy mit mond, hogy mivel sérteget, de jobb lrsz ha egy darabig nem találkozunk. Vettem egy mély lélegzetet és elkezdtem kántálni. - Phesmatos actrobicus erdasuno pretroktum diekreta. - majd mikor befejeztem a varázslatot, akkor mosolyogva néztem fel rá, mert tudom, hogy felhúztam ezzel, hogy nem tudja mit tettem vele, de.. nem is mondom el, majd úgyis rájön, mikor egy természetfelettivel harcol, hogy verbénás a bőre számukra. Olyan régen használtam már ezt, de pont most jött el az ideje, tényleg nem fogom keresni pár napig, hétig.. Mikor előitte termek, akkor a vonzást fokozom, hogy még véletlenül se tudjon valamit csinálni. Varázslattal felemeltem a fejét és nyomtam egy puszit a homlokára, ami igaz kicsit fájt, mert égetett, de nem izgatott.. - Phesmatos gratoculum. - majd elaltattam mágiával, megszűntettem a vonzást és felvittem az ágyába, talán okosabb lett volna itt megcsinálni a varázslatot.. bár most már mindegy. Csak elsuhantam, ott hagytam egyedül és egy darabig nem is kerestem, de.. valamiért egy furcsa érzés keletkezett bennem, mikor ott hagytam és pár nap nélküle.. nagyon rossz volt, de ez van.. ezt akarta..
Daeva O'Brien
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
58
❦ Érkezés :
2015. Jun. 16.
❦ Kor :
26
❦ Tartózkodási hely :
➷ New Orleans ➷
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Nappali Vas. Feb. 21, 2016 1:05 am
Alan & Daeva
What the fuck are you doing here? Get out!
Úgy döntöttem nem fogok válaszolni neki és teljesen figyelmen kívül hagyom. Jól is működött egy darabig a dolog, de ez nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Nagypofájú lány voltam, szerettem mindenre reagálni, ha nem is szavakkal, akkor legalább gesztusokkal. Most ráadásul pedig Alan-ről volt szó, neki főleg nehezemre esett nem visszapofázni. És igen, lehet, hogy utálatos voltam, vulgáris és idegesítő, de hisztis az soha. Most pedig, hogy gyakorlatilag annak titulált, nem bírtam visszafogni magamat. Villantottam rá egy amolyan "dögölj meg seggfej" mosolyt. - Kinyalhatod. - vetettem oda neki. Aztán miután kijelentettem, hogy sehová sem megyek vele és sikerült odafent átöltöznöm, visszatértem az előbbi taktikámhoz; a figyelmen kívül hagyáshoz. Sajnos ez is - mint, ahogy az az előbb is történt - kudarcba fulladt. Nem bírtam elviselni tovább a képét a nappalimban, így természetesen "udvariasan" megkérdeztem mikor méltóztatik távozni. Sejthettem volna, hogy ennek megint az lesz a vége, mint a legtöbb alkalommal... A becsapódás nem volt kellemes, de legalább ugyan azzal az ismerős fájdalommal fogadott, mint ahogy azt már korábban is megtapasztaltam. Egy apró fájdalomra utaló jelet sem adtam, helyette jóízűen, gúnyosan felnevettem. Sőt, mosolyogva hallgattam végig fenyegető szavait is. Alan megtanulhatta volna már; bármit is mond, bármit is tesz, engem nem tud megfélemlíteni. Nem félek sem tőle, sem a fogaitól, sem a varázslataitól, sem pedig a haláltól. Különben is tudtam, hogy nem fog megölni. Nem kínlódott volna velem ennyit, ha ezt akarná. Értelmetlenné válna vele a folyamatos zaklatása és, hogy tűrte szidalmazó szavaimat. De akkor mire volt jó, hogy most ezt csinálta? Az ég egy adta világon semmire azon kívül, hogy nevetségessé tegye magát a szememben. Neki persze jóleshetett, hogy mutogathatta erejét, férfiúi agresszióját, de éreznie kellett, hogy nekem aztán hiába mutogatja ezeket, semmiféle hatást nem fog nálam elérni. - Úúú... Csak nem felidegesítettelek? - gúnyos meglepődöttséggel nézek rá, szám sarkában továbbra is az iménti elégedett, gúnyos mosoly bujkál. - Most azt hiszed erős vagy? Hogy vagy itt valaki? Egy senki vagy! - szépen artikulálva, tisztán érthetően mondom ki a szavakat, hogy ő is képes legyen felfogni jelentésüket azzal az icipici agyacskájával. - Ez az én házam, az én életem, neked pedig kurvára nincsen semmi keresnivalód benne! - most először emeltem fel a hangom a beszélgetés folyamán. Nem akartam ordítozni, azt csak az idegbetegek csinálják, az olyanok kisebbségi komplexussal küzdő szerencsétlenek, mint Alan. - Utoljára mondom. - szünetet tartottam. - Takarodj a házamból és az életemből is! - Komolyan gondoltam. Dühös voltam rá és nem akartam látni. Elegem volt belőle és a gyerekes viselkedéséből. Úgy viselkedett, mintha bármi köze lett volna hozzám vagy az életemhez, mintha joga lett volna belepofázni. De kibaszottul nem volt! Nekem pedig rohadtul elegem volt ebből. - Most pedig, eressz. - sziszegtem. Akár egy mérges kígyó. Végig a szemébe néztem és egész idő alatt hűvös nyugalmat árasztottam magamból. De aki ismert - Alan jól ismert -, az tudta nagyon jól, hogy bármelyik pillanatban átvághattam az illető torkát, szúrhattam keresztül valaki szívét és fejezhettem le ó azt az embert, aki felidegesített. Ez a valaki pedig jelenleg - mint a legtöbbször - Alan volt. Lehet, hogy erősebb volt és tudott varázsolni, de alábecsült. A nyers erejére hagyatkozott ahelyett, hogy az agyát használta volna. Vadász voltam. Tizenhét évem alatt több természetfelettit tettem sírba, mint azt el tudná képzelni. Őt pedig alig pár hónapja ismertem, látott már meló közben, tisztában kellett volna lennie vele, hogy a csinos kis külsőm egy igazi bestiát takart. Veszélyes voltam, ezzel rengetegen tisztában voltak, Alan pedig egy bolond, amiért azt képzelte, hogy neki nem tudnék ártani. Tudnék neki és sokszor nagyon is szerettem volna bántani, de sokat elmond rólam, hogy miért nem tettem; a halál túl jó lett volna neki. Mókásabb volt szenvedni és idegbetegnek látni a viselkedésem miatt. De egyszer talán megunom ezt a kis szórakozást és komolyan ártani fogok neki. Egyszer talán még megölöm, ha túl messzire megy.
Words: nem tudom ♛ Note: remélem tetszik ♛ Music: I don't care
Alan N. Hadobei
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
7
❦ Érkezés :
2016. Feb. 12.
❦ Kor :
968
❦ Tartózkodási hely :
❦ Next to Daeva
VAMPWITCH
keep my secrets well
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Feb. 18, 2016 11:16 pm
Daeva & Alan
- Kurva humoros ma valaki.. Mi van bekented magad nevetgéllel? - Annyira a falra tudnék mászni néha tőle, sőt szinte majdnem mindig, kezd elegem lenni abból, hogy egy ilyen kis szaros, aztán azt hiszi ő szarta a spanyol viaszt. Talán helyre kéne rakni és el kéne neki magyarázni, hogy igazából egy kis porbafingó, aki igaz megölt pár természetfelettit, de egy eretnek már nagy falat. Nem, ezt lehet neki elmagyarázni, pedig elég egyetlen legyintés és szegénynek nem lesz feje, ha sokáig folytatja ezt, akkor lehet így fog járni, nem fog meghatni.. Eddig próbáltam rá vigyázni annak ellenére, hogy rohadtul nem érdemelte meg, és ahelyett hogy hálás lenne, inkább beszól és próbál nekem keresztbe tenni, miért nem tud egyszer normális lány lenni? Bár nem tudom, hogy mit várok tőle, hogy miben reménykedem, hisz csak 17 éves, azt se tudja hogy mit jelent az, hogy élet.. Sőt néha én bérelem fel, csak nem személyesen, hanem máson keresztül, én pénzelem és.. Tudom nem kérte, de az Isten bassza meg ezt a kis cafkát, de gecire megtépném azt a fejét! Majd csak ledobja a sulis cuccait és tudom, hogy ez akkor sem megy vissza, ha forró vascsövet dugnék a seggébe, akkor sem. Nem tudom, hogy mire jó hogy ennyire makacs, azt se tudom miért ilyen.. Elvesztett mindenkit, egy orvosi eset és mindenki leszarja, csak én foglalkozom vele és mindenki más leszarja, igaz én se vagyok mindig mellette, mert Hayleyre és Hopera is vigyázok, de mégis vele többet vagyok, de miért? Nem tudom és talán így jobb is, jobb nem tudni. - Ez aranyos, szerinted érdekel engem, hogy te mit nem akarsz? - kezdek el nevetni, mert rohadtul nem érdekel, hogy nem akarja még egyszer látni a férfiasságom, de most csak azért is lehúznám a törölközőt, hogy kapja be és nézze, de nem.. jelenleg a legkisebb gondom az, hogy kibasszak vele, valahogy vissza kéne vinnem a suliba, de ez nem fog jönni, mert most megmakacsolta magát és mindennek ellen fog állni, fúú de szét tudnám kapni ilyenkor. Majd eljátssza az uncsi "megöllek a szememmel" dolgot, amit már 10 évesen toltam, baszki nem valami nagy teljesítmény tőle. - Befejezted a hisztit vagy még folytatni akarod? - nagyon reménykedem benne, hogy ennyi elég volt, utáltam mikor hisztizik és rohadtul nem értem mi a fasz baja van, jól szájba kéne durgatni és adni neki két atyai nagy pofont, akkor tudná hogy hol a helye. De csak hallgatom, majd mikor kijelenti, hogy nem megy velem sehova, akkor megvonom a vállam és leülök a kanapéra, egy ezrest rá, hogy fel fog menni és itt hagy.. Tudjátok lottóznom kéne, mert pont az történt, amire gondoltam. Persze ledobta magáról a pólóját én meg mosolyogva néztem őt, ahogy fel megy a lépcsőn, ahhoz képest hogy még nem egy igazi nő, elég jó teste van.. Mi a francot kéne tennem? Megigézni nem tudom, mert telenyomja magát verbénával, megkötözve nem vihetem a suliba, talán ki kéne véreztetnem, hogy megtanuljon engedelmeskedni nekem és befogja végre befogja a pofáját. Annyira jó lenne, ha néha kussban tudna maradni, én nekem semmi bajom vele, kedvelem is, de argh.. Majd lejön a lépcsőn és úgy tesz, mint aki észre sem vesz, közben én pedig az igazgatóval levelezem, hogy ne rúgják ki, mert mint kiderült nyolc napon túlgyógyuló sérülést okozott az én kis arany szívem. Épp készültem elküldeni az utolsó emailt, mikor meghallom a hangját, amitől nagyon felhúztam magam és ránéztem, de most nem a kedves és aranyos Alan volt, aki kis irgum-burgummal elrendezte a dolgot, most olyan voltam vele, mint mindenkivel. - Mothus. - mondta ki az egyetlen röpke szót, melynek hatására már a falnak is koppant a háta, természetesen nem engedtem elmozdulni, egyből elkezdte magához vonzani a fal és minél erősebben próbált szabadulni, annál erősebb lett a vonzás. Két pillanat alatt előtte teremtem és a szemeibe néztem, azonban szemeimben semmi sem csillogót, egyetlen érzelem nem volt. - Befogod a kurva pofád és kussban maradsz, míg azt nem mondtam, hogy ugathatsz! Nem tudom kinek képzeld magad, kis szaros vadász, de jobb lesz, ha visszaveszel! - kezdek el vele ordibálni, szemem mellett megjelennek az erek, szemem fekete lesz és szemfogaim előcsúsznak, legszívesebben itt helyben feltéptem volna a torkát, de nem szabad..
Tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset. Ezt sok esetbe bizonyítottam már az elmúlt évek alatt, de ha valaki néha még rajtam is túltett az csak is Alan lehetett. Nála idegesítőbb, fennhéjázóbb, nagyképűbb, pöffeszkedőbb alakot nem igen hordott a hátán a föld. Rajtam kívül persze. De ez részlet kérdés. Éppen ezért nem is értem miért lepett meg, hogy megint a nappalim közepén találtam őt. Igazán hozzá szokhattam volna már, hogy állandóan a házamba legyeskedett, ha éppen nem volt jobb dolga. De őt egyszerűen lehetetlen volt megszokni. Ez is hozzátartozott kibírhatatlan személyiségjegyeihez. - A kettő nem ugyanaz? - villantottam rá egy tipikus Daeva mosolyt, amit csak azok érdemeltek ki, akiknek már csak a létezése is elég volt ahhoz, hogy idegesítsen. Alan pedig egy ilyen valaki volt. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de egyetlen nézése, gesztusa, mimikája elég volt ahhoz, hogy felmenjen bennem a pumpa és erősen elgondolkozzam rajta, hogy ne öljem-e meg mégis inkább?! Gyorsan lepakoltam a cuccaimat, egytől egyig ledobtam magamról mindent, aminek csak köze lehetett az iskolához. Lerúgtam magamról még a cipőmet is és épp azon voltam, hogy a pólómat is lekapjam magamról - mint azt minden alkalommal csináltam, ha egyedül voltam, azért, hogy valami kényelmesebbet vegyek fel -, de hamar meggondoltam magam. Nem szerettem volna előtte vetkőzni. Nem mintha szégyellős lettem volna, de Alan mégis csak Alan volt. - Mi lenne, ha legközelebb nem nálam zuhanyoznál? Rohadtul unom már, hogy állandóan itt vagy. És véletlenül se szeretnék másodjára is találkozni - tekintetemmel lefelé néztem rajta, s hogy még egyértelműbbé tegyem mit akarok mondani, kezemmel is az ágyéka felé intettem. - bizonyos testrészeiddel. - fejeztem be a mondatot, miközben pillantásom visszatalált a szemeihez. Farkasszemet néztem vele, közben magamban már ki is találtam a halál megfelelő formáját számára. Ha tekintettel ölni lehetett volna, minden bizonnyal holtan rogyott volna össze a drága szőnyegemen. Amiben pedig az a vicces, hogy a jó cél érdekében be is áldoztam volna azt a szőnyeget... - Semmi közöd hozzá, hogy mit, mikor csinálok! - sziszegtem az arcába. - Rohadtul nem vagy te senki, hogy megmondhasd nekem, mit tegyek! - emeltem fel a hangom, melyből sütött a harag, a mélyen gyökerező ellenszenves indulat. Baromira utáltam, ha más akarta megszabni a cselekedeteimet és persze, hogy az ilyet nem hagyhattam szó nélkül. - Nem megyek veled sehová! - ellenkeztem. Ő se gondolhatta komolyan, hogy majd pont az ő szavaira fogok ugrani. Szarok rá, hogy mit gondol magáról, nem érdekel, hogy az "én érdekemben" akar helyesen cselekedni. Ő csak ne akarjon semmit se értem tenni. Nem szorulok az ő segítségére. Képes vagyok a dolgaimat elintézni saját magam. Ezt is elintézem majd, ha kedvem tartja. Különben is, az a kis szaros megérdemelte, amit a csuklójával tettem. Igazán várhat még az a megrovás, ki akartam élvezni, hogy ilyen könnyen fittyet hányhattam a szabályokra. Szerettem a szabályokat; szórakoztató volt megszegni őket. Hátat fordítottam neki és újragondolva előbbi vetkőzéssel kapcsolatos ellenérzéseimet, mégis csak ledobtam magamról a pólót és oda sem figyelve a vámpír-boszi izére, felbattyogtam az emeletre egy másikért. Ezúttal egy sport trikót vettem magamra, amiben többnyire edzeni szoktam magam. Ha pedig már ott voltam, az edző nadrágomat is magamra kaptam, valamint a sport cipőmet. Mindezek után pedig teljes elégedettséggel mentem vissza a nappaliba, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem zavartattam magam Alan miatt. Az a hülye kis pukkancs... Ha nem venném néha hasznát, már régen megszabadultam volna tőle... mármint véglegesen. Mostanában is elég sokat eljátszottam a gondolattal, hogy egy nagyon csinos fakarót állítok a szívébe, csak neki még a nevét is belefaragnám, hogy érezzen egy kis törődést. Szándékosan nem vettem tudomást Alan jelenlétéről. Levegőnek néztem és úgy mászkáltam a nappaliban a cuccaimat gyűjtögetve, mintha teljesen egyedül lettem volna. Igen, lehet, hogy gyerekes viselkedés volt tőlem, de ha szigorúan nézzük, még mindig gyerek voltam. És különben is... ha ezzel sikerül legalább csak egy kicsit is felidegesítenem, akkor már bőven megérte. - Nem akarsz végre elhúzni? - ripakodtam rá mégiscsak, amikor már nem volt miért mászkálnom és elkerülhetetlen volt, hogy újra tudomást szerezzek róla. Ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy rávegyem a távozásra. Ha magától nem megy el, akkor majd kirakom a szűrét én. Úgyis rám fért az edzés, legalább meglett volna a napi testmozgásom. Plusz, a felgyülemlett feszültségemet is remekül levezethetem azzal, ha kiosztok neki pár pofont. Ebből a szögből nézve, lehet mégis csak szerettem volna, ha itt marad. Már úgyis nagyon szerettem volna behúzni neki egyet-kettőt.
Words: nem tudom ♛ Note: remélem tetszik ♛ Music: I don't care
Alan N. Hadobei
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
7
❦ Érkezés :
2016. Feb. 12.
❦ Kor :
968
❦ Tartózkodási hely :
❦ Next to Daeva
VAMPWITCH
keep my secrets well
Tárgy: Re: Nappali Vas. Feb. 14, 2016 10:11 pm
Alan & Daeva
Nem is tudom, hogy miért foglalkozom és miért érdekel ennyire egy tizenhét éves kis szaros élete. Senkim, nem is csípem igazából, állandóan tahó és nem tud elülni a kis picsáján, ráférne egy alapos nevelés, szóval.. talán ez az ok, amiért még mindig foglalkozom vele, valakinek meg kell nevelnie és nem lesz egyszerű feladat, sőt szinte lehetetlen, de kit érdekel? Meg fogom nevelni a kis nyomorékot és egy kész úri hölgyet faragok belőle, csak nem tudom, hogy a szarból hogyan csinálok aranyat. Mindegy inkább próbálkozzunk azzal, hogy hogyan fürdök le, mert itt már megint egy kibaszott csőtörés van, esküszöm, hogy amint elköltözöm ebből a koszfészekből, felrobbantom az egész csőhálózatot és mindenki szopni fog, nem csak én.. Szóval jobb ötlet híján megyek oda, ahova mindig is megyek ilyen esetekben, most úgy sem lesz otthon.. Meg amúgy is, szerencsétlenem az iskolában szív, végül is ez a dolga, hogy bejárjon, viselkedjen és jó kislány legyen. De nem hiszem, hogy menni fog, erre akkor jöttem rá, mikor zuhany után lefeküdtem a kanapéra és meghallottam, hogy jön. Mi a faszt csinált már megint? - Nem fasz.. Alan vagyok drága. - mondom neki és már előre tudom, hogy valamiért ideges, bár ő mindig ideges, de hogy miért? Ma extra mód idegesnek tűnik, bár nem érzem hogy menstruálna, szóval valaki felhúzta az iskolában és rajtam fog csattani az ostor, mert valamelyik barom nem fél ettől a női állattól. Csak figyelem őt és nézem, hogy mit csinál, mert nem itt kéne lennie és ha kell, akkor a hátamon viszem vissza abba a rohadt iskolába, ezen ne múljon a dolog. - Csőtörés van és zuhanyozni akartam, de most nem ez a lényeg csesz meg! Te mi a faszt keresel ilyenkor itt?! - persze, végül is tök normális, hogy én vagyok egy szál törölközőben a házában és még én oktatom ki, hogy mit keres itt, de hát akkor is igazam volt. Mikor megigéztem az igazgatót, hogy vegye fel és legyenek vele szuper elnézők, akkor parancsoltam mellé azt is, hogy küldjenek nekem egy emailt, ha kisasszony bár mit is csinálna. A telefonom megpittyen én pedig rögtön ott is vagyok, hogy megnyissam az érkezett emailt. Ki gondolta volna, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoz majd.. Ezt hogy a faszomba magyarázom ki majd? - Szedd a cuccod, megyünk vissza a suliba. - mondom ellenkezést nem tűrő hangon és remélem, hogy most az egyszer felfogja, hogy az ő érdekében csinálok mindent és nem csak kicseszni akarok vele.. De hogyan tudnám neki elmagyarázni? Nem tudom.. gyorsan magamra kapom a ruháimat, vámpírgyorsaságom miatt kb 10 másodperc alatt készen voltam. - Most az egyszer ne ellenkezz! Csak gyere, elrendezem ezt is.. - mondom neki nagyot sóhajtva. Nem hiszem el, hogy nem bírta ki volna már egyszer azt, hogy ne csináljon nekem galibát, vagy ne okozzon fejfájást.
Daeva O'Brien
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
58
❦ Érkezés :
2015. Jun. 16.
❦ Kor :
26
❦ Tartózkodási hely :
➷ New Orleans ➷
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Nappali Vas. Feb. 14, 2016 8:56 pm
Alan & Daeva
What the fuck are you doing here? Get out!
Kétt dolog van az életben, ami idegileg ki tud csinálni. Az első Alan; tőle aztán két perc alatt a falra tudok mászni és úgy érzem, legszívesebben letépném a fejét, hogy aztán lábtartónak használjam azt. A másik pedig az iskola. A rohadt, francos tanulás. Egyszerűen utáltam. Sosem értettem miért kényszerítenek minket, fiatalokat, hogy csupa felesleges dologgal tömjük a fejünket, amiket egyszer úgyis elfelejtünk és nem mellesleg, az életben soha sem vesszük többet hasznát. Éppen ezért, személy szerint én minden lehetőséget megragadtam, hogy ellógjam az órákat. A tanárok úgyis mind meg voltak idézve, amikor nem voltam jelen az órákon, ők továbbra is úgy gondolták, hogy ott vagyok. Erre pedig azért volt szükség, mert nem lehetett tudni mikor jön be egy újabb meló, ami miatt esetleg le kellene lépnem. A hiányzás pedig nem mutat túl jól a bizonyítványomban. Mintha érdekelne… Nekem már úgyis megvan a magam hivatása és jól is keresek vele. Ez volt a másik, ami miatt nem értettem, hogy akkor miért is járok még mindig suliba? Ja persze, mert teljesen átlagos 17 éves lánynak kellett tűnöm, akinek a legnagyobb gondja a tanulás és nem az, hogy feldühödött természetfelettiek akarják esetleg darabokra szaggatni. Világos. Ettől függetlenül én megléptem. Megint. Történelem óra volt, nekem meg rohadtul nem volt kedvem végighallgatni az első világháború történetét, főleg úgy, hogy a mellettem ülő srác hangosan hortyogott, a mögöttem ülő pedig a rohadt radír maradványait pöckölte a hajamba. Szerencsétlen gyereknek el kellett törnöm a kezét. Oké… nem törtem el. Csak kiugrasztottam a csuklóját a helyéről. Az közel sem fáj annyira, mint egy törés, de néha legalább olyan tartós, ha tudja, hogy csinálja az ember. Én pedig tudtam. Ezért még valószínűleg az igazgató elé kell járulnom valamikor, de az nem olyan sürgős. Különben is mit tehetnének velem? Kirúgnak? Ki nem szarja le? Nem telt bele fél órába se és már a ház bejárata felé battyogtam. Nagyon reméltem, hogy nem ér semmiféle meglepetés, ha most belépek az ajtón. Meglepetés alatt, pedig Alan személyét értem. A mániája volt, hogy hívatlanul felbukkanjon nálam. Persze, ez nem történhetne meg, ha én hülye nem hívtam volna be, azon a napon, amikor megvettem a házat. Átkozom is érte magamat rendesen. Behelyeztem a kulcsot zárba, gyorsan elfordítottam és már bent is voltam. Otthon édes… - Mi a fasz?! – bukott ki a számon, amit abban a pillanatban gondoltam, ahogy Alan megjelent előttem. Ráadásul megint pucér volt. Oké, ezúttal legalább volt rajta törülköző. A legutóbb volt szerencsém teljes betekintést kapni mindenbe… Akkor emlékszem, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy hippóval kimaratom a szemem. Nem foglalkoztam vele, hogy éppen mit ordibál nekem. Nem érdekelt a problémája. Sokkal jobban érdekelt az, hogy mi a fenéért volt már megint nálam. - Elárulnád mi a francért vagy már megint itt? Komolyan, tűnj el! – mondom neki felháborodottan, kissé talán dühösen is. Ez még mindig az én házam, itt pedig én vagyok a főnők. És amúgy is, nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak. Egyszerűen kikerültem őt, a fal mellé dobtam a táskámat, aztán a helyére akasztottam a kabátomat. Reméltem, hogy ennyi idő elég lesz neki, hogy eltakarodjon. - Még mindig itt vagy? – kérdeztem tőle nem túl kedvesen. Sosem voltam vele kedves, ehhez már hozzá lehetett szokva. De ne is várjon tőlem semmi mást, ha egyszerűen nem volt képes eddig lekopni. Én nem vagyok egy tünemény, ezt mindenki tudja, Alan különösen. Kicsit csodáltam a kitartását, egy egészen kicsit. Ennek ellenére még mindig azt kívántam bárcsak lelépne.
Ha még egyszer csőtörés lesz abban a kibaszott házban, akkor esküszöm elköltözök a fenébe, már kezd abból elegem lenni, hogy sose tudok lezuhanyozni hétfő kora reggel. Már majdnem dél van és nem lehet, mert az alattam lévő házban áll a víz. Utálom a szomszédokat, esküszöm, hogy legközelebb egy családi házba fogok élni, ott legalább mindig van víz és nem csak időszakos. Igen el fogok költözni és nem fogok szívni még egyszer, szóval előbb le kell zuhanyoznom, de... Vajon hol? Nem kérdéses, oda megyek, ahova múltkor is mentem, nincs kedvem bejelentkezni egy motelba, vagy elmenni valamelyik iskolába zuhanyozni, szóval Daeva még mindig suliban van, amit sikeresen elintéztem, szóval mehetek zuhanyozni hozzá. Az ajtó be van zárva, de kit érdekel, hisz ki tudom nyitni sok módszerrel: 1. felrobbantom az ajtót, 2. mágiával kinyitom, 3. a lemásolt kulcsommal kinyitom az ajtót, 4. berúgom, 5. beütöm.. na jó és még sorolhatnám, de inkább használom a mágiát, az nem ját felesleges energia pazarlással. Mikor beérek a házba már dobálom is le magamról a ruhákat és indulok si a zuhanyzó felé, ahol elgondolkodom, hogy jó ötlet-e.. Múltkor is szarul jártam és pont akkor nyitott rám, mikor pucér voltam. Nem érdekel, most nem lényeg, csak egy jó forró zuhanyra van szükségem. Zuhany után elővettem a legnagyobb törölközőt és megtöröltem magam, majd a derekamra kötöttem és elindultam a nappaliba, ahol lehuppantam a kanapéra. Mivel a királylánynak ma sok órája van, úgyse ér előbb haza négynél.. Szóval nincs para, de pár másodperccel később hallom, ahogy valaki a zárba csúsztatja a kulcsot és kinyitja az ajtót, én pedig kérdőn felvonom a szemöldököm, még mielőtt a lány meglátná a könyökén támaszkodva feljebb tolja magát. - Miért nem vagy az iskolában cseszd meg! Ezért igéztem végig a tanárikart? - kérdezem tőle idegesen, nem tudom mi a szart keres itthon, de nem is érdekel, mert most azonnal megy vissza a suliba. Szerintem már tudta, hogy itt vagyok, hisz a háza tele vad a ledobott ruháimmal. Szóval leszarom, hogy mit mond, felállok és elindulok felé,d e pár lépéssel megállok előtte, a törölközőt meg megfogom, hogy le ne csússzon rólam. - Szóval ezzel a lendülettel kotródsz is vissza! - mondom neki ellenkezést nem tűrő hangon, mert nem fog visszapofázni, hanem fogja a csinos fenekét és bemegy abba a kibaszott iskolába! Tudom, hogy szeret az idegeimen táncolni, de ezzel már megint túllép egy határt.. Elkezdek dobolni a lábammal és ha véletlen rám támadna, akkor könnyűszerrel kitérnék előle vagy csak egy egyszerű legyintéssel nekivágnám a falnak.
A Caelestis Infernum egy, a The Vampire Diaries és a The Originals sorozatokon alapuló szerepjátékos oldal, ahol te magad irányíthatod a történéseket és pezsdítheted fel akár Mystic Falls, akár New Orleans életét. Oldalunk 2015. 08. 08-án egy rövid szüneteltetés után, megújult erővel és dizájn-nal nyitotta meg újra a kapuit azok előtt, akik belemernek csöppenni a természetfeletti lények lepte Mystic Fallsba vagy a hibrid király uralta New Orleansba. Ha van benned elég bátorság az ilyenkor egészséges félelem mellett, ne habozz, az éjszaka lényei csak rád várnak! Talán azért, hogy bekebelezzenek a sötétségbe, talán azért, hogy leszámolj velük, de az is megeshet, hogy sorsdöntő ajánlatot szeretnének tenni neked. Rengeteg lehetőség áll előtted, minden út csak arra, vár, hogy végig járd. Lehetsz a város jótevője, ugyanakkor lehetsz az, akinek már a neve hallatán kirázza a hideg az embereket. Te döntöd el, milyen hírnévnek örvendhetsz! A sorozatban történtek –némi változtatással ugyan, de – párhuzamban vannak oldalunk történéseivel. A veszélyes helyzetek és az izgalmak ugyanakkor nem változtak, ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis csapatunk szívesen vár téged! :) Oldalunkat négy kedves, segítőkész, mindenre elszánt Admin vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, normális esetben nem harapnak… A világunk nyitva áll előtted. Van elég bátorságod belépni?
2013.12.20
come to us, darling
we won't bite you
tweet-tweet
it's like screaming, but no one's hear
they are here
and they enjoy every second
Jelenleg 91 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 91 vendég :: 1 Bot