Line & Whimsy

Good to see you again... sis!

Anya elment, tényleg elment. Nem tudom miért gondoltam ezt, de úgy éreztem ez az utolsó alkalom, hogy a közeljövőbe látni fogjuk. Nem jön vissza pár hét múlva, talán egy hónap múlva se. Nem.
Nem azért nem fog visszajönni, mert nem akar, hanem mert nem bírna. Láttam őt az autóban, láttam a kórházban is. Nem bír rám nézi. Nem bírja felfogni, hogy megint itt vagyok. Azt hiszem, ő már egy ideje, talán hónapokkal ezelőtt lemondott rólam, arról, hogy visszajövök és ez most sok neki. Meg tudom őt érteni. És meg tudom érteni a testvéremet is. Neki sem lehet könnyű, bár, azt nem igazán tudom, milyen lehetett a kapcsolatunk ez előtt, azt tudom, hogy a közöttünk fent álló helyzet, csak a kínos csendet elhivatott távol tartani ezzel az ivós játékkal.
Nem tudom, szerintem, ha mi most nem az ivással próbáltuk volna közelebb hozni magunkat egymáshoz, akkor valószínűleg semennyire nem sikerült volna. Akkora szakadék tátongott közöttünk, hogyha emlékek nélkül próbáltam volna nekirugaszkodni és közeledni felé, nemhogy a biztos halálba ugrottam volna fejest arra számítva, hogy egyszer csak a földnek csapódok és placcs. Nem. Valószínűleg esés közben egy jókora kiálló szikladarabra nyársalódtam volna fel, hogy még tovább tartson a szenvedésem. Ezt pedig hihetetlen módon, nem állt szándékomban kockáztatni. Belőlem aztán nem lesz nyársonsült!
Vágtam egy tipikus „ugyan már…” fejet arra, miszerint én cseles és ádáz módon azért választottam tétként a meztelen futást a városban, mert ikrekként, minden városlakó azt hinné, Line rohangál odakint. Tény és való, hogy ez is benne volt a pakliban, de be kell vallanom egészen addig meg sem fordult ez a fejemben, míg a szavak le nem peregtek ajkaimról. Mélyen, a tudatalattimban valami, amiről fogalmam sem volt eddig, hogy ott van, viszont megmagyarázhatatlan elégedettség töltött el. Mintha ez a valami, már előre megfontoltan mondatta volna ki velem a feltételeket. Érdekes kettősség, ami egyszerre nyűgözött le és rémített meg. Mintha két személyiségem lett volna. Furcsa.
- Rendben, rendben. – vigyorogtam rá. – Ez fair ajánlatnak tűnik. De ha utána soha többet nem tudom lemosni magamról, jössz nekem eggyel. – szabtam meg egy újabb, lehetséges feltételt. E nélkül ugyanis már kevésbé gondoltam fair ajánlatnak ezt a fogadást. Kétszer szenvedném meg, ha nem sikerülne az asztal alá innom ellenfelemet. Ezt pedig nyilván nem hagyhattam.
Félve néztem a következő adag italra. Már az első huzatra sem tetszett, sőt! Így aztán nem is tudom miért hoztam fel a fogadást. Biztos nem vagyok normális. Elment az eszem vagy valami. De ha már egyszer letisztáztuk a szabályokat… Egészség!
Méla undorral a számhoz emeltem a poharat, behunytam a szemem, nem vettem levegőt és olyan gyorsan húztam le az egészet, ahogy csak bírtam. Nem mintha ez segített volna. Az első korty után úgy éreztem, hogy lassan az egész visszaköszön, és akkor duplán marhatta volna a torkom ez a borzalom.
- Fúj. – tettem le a poharat az asztalra. – Ez iszonyat. – nem tetszésemet és undoromat szebbnél szebb grimaszokat vágva erősítettem meg Line számára. De azért mégis intettem az üveg felé, hogy ugyan legyen már olyan kedves és töltse újra nekem. Már előre éreztem a vesztemet, de úgy voltam vele, ha mást nem érek el ezzel az egésszel, legalább a gondolataimat kikapcsolom a tömény alkohollal. Így könnyebb már most feldolgozni, hogy valószínűleg én futkoshatok holnap mindenki szeme láttára anyaszült meztelenül. De legalább egy pozitívum lesz az egészben: végre várost nézhetek. Éééés a város is megnézhet majd engem… Hát nem remek?!

Line & Whimsy

Good to see you again... sis!

Hogy lehet egy város, amit még életedben soha sem láttál, annyira ismerős? Hogy lehet, hogy a környék, melyen egyszer sem koptattad lábad nyomát, tele van olyan látnivalókkal, amikre megesküdnél, hogy biztosan láttad már őket életedben valamikor? Hogy lehet, hogy a ház, melyet most látsz életedben először, olyan érzést kelt benned, mintha haza érkeznél?
Minden deszka, minden fal, minden illat… az otthon ismerős illatát árasztotta magából. Körüllengett és rabul ejtett. Mintha ismerném a házat, mintha sok időt töltöttem volna itt korábban. Az emlékeim között derengett is erről valami, de mire megragadhattam volna az emlékfoszlányt, az elillant, mintha soha ott sem lett volna.
Elveszettnek éreztem magam az emlékeim nélkül. Az értelmetlen képek melyek az elmémben felbukkantak, pedig csak még mélyebbre taszítottak a semmiben. Logikátlan, értelmetlen emlékképek sorozata, amit nem tudtam hova tenni, vagy kihez kötni. Néha úgy emlékeztem magamra, mint egy magányos farkasra, aki egyedül, a falkája nélkül él, néha pedig úgy, hogy apuval maradtam, nála nevelkedtem. Megmondtam; értelmetlen az egész. Egy se füle, se farka történet. De az orvosok azt mondták, hogy ez így rendben van. Ha pedig a sok fehérköpönyeges ezt mondja, akkor én kénytelen vagyok bízni a szavaikban. Hiszen az jobb, mintha úgy gondolnám, hogy kezdek megőrülni.
Anya épp Line utolsó szúró szavainak pillanatát választotta arra, hogy bejöjjön a lakásba a cuccaimmal, így esélyem sem volt a maró szavakra kellőképpen visszavágni, csak egy nem túl kedves pofavágással jutalmaztam meg testvéremet, aki nem mellesleg egy üveg vodkáért nyújtózkodott éppen.
Anya betornázta a csomagjaimat az ajtón, szépen a fal mellé sorakozgatta őket, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, összecsapta két tenyerét és besétált közénk a nappaliba.
- Na, lányok, nekem mennem kell. Megyek vissza elintézni az ügyeket. Legfeljebb pár hét, aztán újra eljövök, hogy egy kicsit együtt lehessünk. – kedvesen ránk mosolygott, szeretetteljes tekintetét ide-oda kapkodta köztem és Line között. Szeretett minket, ez biztos volt. De az, hogy visszajön-e? Az már kevésbé volt kőbe vésve. – Vigyázzatok magatokra és egymásra! – először a testvéremhez lépett oda, úgy csinált, mint aki észre sem veszi a vodkát, egy puszit nyomott a feje búbjára, esetlenül még át is ölelte őt, mielőtt hozzám jött volna oda köszönni. S miután tisztes búcsút vett tőlünk, távozott. Még megvártam, míg felbőg a motor, csak utána voltam hajlandó bármit is tenni vagy mondani. A testvérem persze, ahogy anya kitette a lábát a házból, máris egy ivós játékkal rukkolt elő. Emlékszem, hogy amikor legutoljára ilyesmivel rukkolt elő, annak egy kis ramazuri lett a vége. Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az emlék, vagy mi történt akkor pontosan, de ez is elég volt ahhoz, hogy megmosolyogtasson és rábólintsak a játékra.
Átvettem a felém nyújtott tömény alkoholt és egy húzásra felhajtottam. Összeszorítottam a szemeimet és a számat is a kellemetlen íztől, mely végig égette a torkomat, de megérte. Nem is tudom miért, volt az a furcsa elképzelésem, ha most leiszom magam és pihenni küldöm az agyamat, akkor az a fele, ami eddig aludt és az emlékeimet rejtegette, talán a felszínre törhet és visszaadhat nekem néhány dolgot a múltból. Bugyuta ötlet, de jobb, mint a semmi.
- Tudod mit? Az, aki előbb kidől, vagy nem iszik eleget, holnap reggel pucéran szalad egy tiszteletkört a városban. – vigyorogtam rá a testvéremre. Ösztönzés kellett a vedeléshez? Hát, most itt volt. Ennek fényében készen álltam akárhány pohárkával ledönteni a torkomon, csak ne nekem kelljen anyaszült meztelenül körbefutnom a várost. Bár, azt elismerem, hogy szép kis városnéző túra lenne és egészen biztos, hogy sok új embernek felkelteném a figyelmét… ilyen hírnévre nem igazán vágytam a kórházban töltött napok után. Vajon szabad egyáltalán alkoholt innom? Tudja a fene.

Line & Whimsy

Good to see you again... sis!

Pár napja ébredtem, egy túl tiszta, túl fehér, túl steril szobában. Egy kórházban. A gépek sípolása ébresztett, éles hangjuk úgy bántotta a fülemet, mintha közvetlenül az említett testrészem mellett szóltak volna. Olyan hirtelen ültem fel az ágyon, mintha csak rugóra jártam volna. Emlékszem, hogy zavarodott voltam, hogy nem érettem mit keresek azon a helyen, hogy nem tudtam, hogy kerültem oda és, hogy féltem. Rettegés gyökerezett bennem mélyen a sok megválaszolatlan kérdéstől, a tudatlanságtól, az emlékeim hiányától. Azt mondták rendben leszek. Hogy a kómából emlékek híján ébredni egyáltalán nem szokatlan dolog, előfordul. Az orvosok szerint nem telhet bele sok időbe, míg mindenre emlékezni kezdek. Talán napok, hetek, hónapok… esetleg egy év. Bármennyi idő is legyen, azt mondták előbb vagy utóbb, de mindenre emlékezni fogok. Mindennek ellenére, én valahogy nem éreztem magamat nyugodtabbnak. Ideges voltam, szorongásaim voltak és alig tudtam aludni. A tény, hogy életem kilencvennyolc százalékára nem emlékeztem, enyhén szólva is rémisztő volt számomra. Főleg most, hogy kiengedtek a kórházból, bele egyenest a nagy ismeretlenbe.
Anya hozott el kocsival. Bátorító mosolyával és bizakodó szavaival próbált meggyőzni arról, hogy nemsokára minden a helyére kerül, és teljesen rendben leszek. Szerettem volna hinni neki, éreztem, hogy hinnem kellett volna neki, de egyszerűen nem tudtam. Ettől függetlenül, csak ráhagytam.
Unottan bámultam ki a kocsi ablakán és néztem az éppen aktuális várost, ami a szemeim elé tárult. Pontosabban városokat, merthogy út közben többön is áthaladtunk. Fogalmam sem volt róla, hogy merrefelé tartunk, anya nem kötötte az orromra az úti célunk nevét. Csak azt bizonygatta, hogy tetszeni fog nekem a város, a testvérem végig mellettem lesz, míg ő visszamegy apához elintézni az ügyeiket.
- Ne félj, nem tarthat sokáig. Pár hét legfeljebb és újra eljövök, megnézem mi a helyzet veletek. – mondta. Ahogy láttam próbált magára valamiféle mosolyt is erőltetni, de nem nagyon akart összejönni neki. Persze ki tudná őt hibáztatni? Folyton dolgozott, a szemei karikásak voltak, minden kis ráncában aggodalom csücsült, a férje elhagyta és elvitte magával az egyik lányát, míg a másik lánya is fogta magát és különköltözött, hogy élhesse a saját életét…
Fogalmam sem volt, hogy mind ezt honnan tudtam, csak tudtam. Egy részem talán kezdett emlékezni, s tényleg csak egy kis időre volt szüksége, hogy mindenre fényt derítsen.
Az utazás a továbbiakban csendesen telt. Anya és én alig váltottunk pár szót egymással. Látszólag nem igazán tudta, hogy mit mondhatna nekem, nekem meg aztán pláne gőzöm sem volt, hogy mit kellett volna mondanom. Alig vártam, hogy végre a városba érjünk, és egy kicsit megpihenhessek.
Egy tábla húzott el a szemeim előtt. Vagyis, mi húztunk el a tábla mellett. A város neve állt rajta:
Mystic Falls
Furcsán ismeretlen és mégis ismerős volt egyszerre. Úgy éreztem, mintha már hallottam volna róla korábban, mintha valami élményem fűződött volna hozzá. Ez az érzés pedig egyre csak fokozódott bennem, ahogy haladtunk a város utcáin, egyre beljebb. Forgolódtam az ülésben, jól megnéztem magamnak minden épületet. Bizsergett a tarkóm, izzadt a tenyerem. Nem tudtam, hogy, vagy, hogy egyáltalán miért, de olyan érzés fogott el, mintha csak hazatértem volna. Az épületek, a terek, a helyek látványa úgy fogadott, mint egy régen látott barátot; kellemesen és kellemetlenül egyszerre.
Furcsa érzés volt itt lenni, egy idő után a biztonsági öv is kezdett fojtogatóvá válni, úgy éreztem nem kapok levegőt. Szédültem is egy kicsit. Azt hittem, hogy az utazástól lehet, de volt itt valami más is, amit nem tudtam volna megnevezni, de semmiképp nem hagyott nyugodni.
Megérkeztünk. Észre sem vettem, hogy a kocsi mikor kezdett lassítani, vagy mikor állt meg a motor. Arra lettem csak figyelmes, hogy kinyílt mellettem a kocsi ajtaja, és anya mosolygós arcával találtam szembe magamat. Visszamosolyogtam rá, miközben gyorsan kikapcsoltam az övet, s már ki is pattantam a kocsiból. Jó érzés volt végre kinyújtóztatni a lábaimat, a sok üléstől egészen elgémberedtem már.
Felnéztem az előttem tornyosuló házra. Barátságosnak tűnt, olyan kellemesen hívogatónak. A fejemben egy hang szüntelen azt mondogatta, hogy kicsit ismerős neki, de egyszerűen csak megmagyaráztam saját magamnak, hogy biztosan láttam már hasonlót valamerre az átutazott városokban. Igen, bizonyára így lehet.
Anya a hátam mögött szórakozott valamit a kocsival, úgy láttam a csomagjaimat akarta belőle előszedni, de mikor indultam volna, hogy segítsek neki, egyszerűen lerázott, mondván, hogy nincs szüksége segítségre és inkább menjek már be, a testvérem biztosan vár már rám.
Nem volt mit tenni. Az ajtó felé indultam, picit haboztam, mielőtt megfogtam volna a kilincset, de végül benyitottam. Bátortalanul léptem beljebb a lakásban és tekintettem körbe. Az első, amin, pontosabban, akin a tekintetem megragadt, az én pontos másolatom, a testvérem volt. Nem tudtam nem észrevenni azt a mű vigyort, ami az arcára telepedett. De értékeltem a próbálkozását, így kedvesen viszonoztam a mosolyt.
- Szia! – köszöntem neki. – Az ott kukorica? – böktem mutatóujjammal a kezében szorongatott tálra, mielőtt átszeltem volna a köztünk fennálló távolságot és belemarkoltam volna a tál tartalmába. Aztán vettem a fáradtságot és körbepillantottam a szobában. A látvány… nos… szép szóval is kissé tragikusra sikeredett. Fogalmam sincs milyen fejet vághattam, míg az üdvözlő szöveget vizslattam, de kellett pár pillanat, mire összeszedem magam és elvigyorodom a szegényes díszítésen. De hát a szándék a fontos, nem?
- Látom készültél… - böktem fejemmel az üdvözlő felirat felé, hatalmas, jókedvről árulkodó vigyoromat le se tudtam volna vakarni magamról. Hogy mi volt ez? Egy kis testvéri, játékos kötekedés tudtommal még senkinek sem ártott.