Rengeteg előnye van annak, ha az ember egyedül él. De mind közül a legfontosabb, hogy azt csinál, amit csak akar, még pedig akkor, amikor akarja. Amíg Alan, az-az idegesítő vérszívó a közelembe volt, addig néhány dologra nem volt meg a lehetőségem. Nem élhettem úgy a saját házamba, ahogy az nekem tetszett volna, mindig számítanom kellett a felbukkanására. De most, hogy egy ideje semmit sem hallottam felőle, teljesen kiélvezhettem az egyedüllét előnyeit. Mint például azt, hogy kedvemre táncolhattam a nappali kellős közepén, a pizsamámban - ami egy rövid, pamut shortból és egy spagetti pántos trikóból állt -, Beyonce Single Laides című számára.  A hangfalakból Beyonce hangja szólt, elnyomva minden más hangot a szobában. Nem hallottam sem a saját hangomat - ami egészen biztos, hogy jobb is volt így... -, sem pedig a lábaim dobogását. Azt sem hallottam volna meg, ha odakint lövöldözni kezdtek volna...
- All the single ladies, all the single ladies... - teli torokból énekeltem, miközben próbáltam utánozni az énekesnő táncos mozdulatait, amit a videoklipjében előadott. Mondanom sem kell, szánalmasan gyatra látványt nyújtottam, legalább is a tükörből, a nagy ugrabugra közben, úgy láttam. Ettől persze eszem ágában sem volt abbahagyni.  - All the single ladies. Now put your hands up! - Ameddig Beyonce gyönyörűnek és szexisnek látszott a mozdulatai közepette, nekem rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább hasonlítottam egy békához, amin épp az imént hajtott át valami jármű és az idegegek még utolsó rángásokra késztették a testét. Nagyon szomorú látvány. - Oh, oh, oh, oh, oh, oh... - Egészen belelendültem az éneklésbe, fel sem tűnt, hogy már nem voltam teljesen egyedül. Az arcomba tolódó fagyis doboz hívta fel arra a figyelmemet, hogy vendégem érkezett. Megakadtam a mozdulatban, abban a fura fenék ütögetős pózban, ami Beyoncénak annyira jól ment a kis filmben. Még a számmal is "O" alakot formáltam, egyrészt meglepetésemben, másrészt mert épp ez jött volna a zenében is.
- Te meg ki a fene vagy? - ripakodtam rá, továbbra sem mozdulva. Olyan fagyott voltam, mint az a jeges finomság a felém nyújtott kezében. Csak akkor zuhantam arccal előre a földre, amikor meghallottam a lövéseket. Automatikus reakció volt tőlem, lőttek már rám korábban is, azon sem lettem volna meglepődve, ha ezúttal is én lettem volna a célpont, de mint azt új ismeretlen pajtásom szavaiból kivettem, ezúttal nem az én seggemre akartak még több lyukat varázsolni.
- És egyáltalán, mi a fenét keresel itt? - kérdeztem, miközben valamelyest összeszedtem magamat a földről, plusz még a fagyit is elvettem tőle. - Azt hiszem, ez jár nekem, ha már neked köszönhetően meg fognak ölni. - öleltem magamhoz a hűs finomságot. Lepattintottam a doboz tetejét és a kezemet kanálnak használva, beleettem. Úgy voltam vele, ha már meghalok, akkor legalább tele hassal tegyem. Szóval fagylaltot nyammogva lopakodtam oda az ablakhoz, hogy kikukucskáljak rajta és megnézzem kik ezek a bátrak, akik csak úgy lövöldöznek ránk. Mielőtt kihajoltam volna, hogy lássak is valamit, feltartottam az ablak elé a fagylaltos dobozt, amit szinte azonnal ki is lyukasztottak.
- A fagyim! - szinte kétségbeesetten öleltem magamhoz a dobozt és nézegettem, hátha meg tudom menteni a finomság egy részét. azonban reménytelen volt. Isten veled, hideg nyalánkság. - Fagylalt gyilkos Szarháziak! - kiabáltam kifelé, a lövöldöző pupákoknak címezve szavaimat. Nem is tudom miért érintett ennyire érzékenyen a fagyi elvesztése, de úgy voltam vele, hogy ez bosszút kíván. Vajon hová tettem a fegyvereimet?

Annyira lehetetlen volt ez a helyzet. Mindig lehetetlen. Alan egy olyan valaki volt, aki nem tűrte meg, ha beleugatnak a dolgaiba, ő mégis előszeretettel szólt bele máséba - főleg az enyémbe. Amikor pedig szembesítettem, hogy kurvára nem úgy fognak menni itt a dolgok, ahogy azt ő szépen eltervezte magának, akkor mindig hisztirohamban tört ki és más ötlet híján, mindig az agresszív megnyilvánulásaival intézte el a problémát. Ostobán azt képzelte, hogy ezzel el tud hallgattatni. Hát nem tudott. Ettől pedig olyankor - mint ahogy most is -, mindig egyre csak idegesebb lett. Én pedig élveztem, hogy idegesíthettem. Nagyon jó szórakozás volt és talán sosem untam volna meg, ha nem idegesített volna engem is az ő személyes jelenléte. Ez a két dolog valahogy összeférhetetlen volt. Egyértelmű volt, hogy mi lenne a remek megoldás; ha Alan eltakarodna.
Egészen eddig a pontig nem hittem - ugyan reménykedtem benne -, hogy el fog menni. Most azonban, sikerült annyira felingerelnem, hogy nagyon is lehetségesnek tűnt a győzelmem. Már kezdtem örülni, annyira, hogy nem is érdekelt mi mindent vágott a fejemhez hirtelen. Amúgy sem foglalkoztatott volna túlzottan, de most... pláne nem. Csak azt a békés időszakot láttam a szemeim előtt, amikor már végre nem lesz az életem része. nagyszerű volt elképzelni.
Boldog képzelgéseimből a hülye kántálása szakított ki. Ahogy tudatosult bennem, hogy ez az idióta most megint varázsolt valamit, kiabálni kezdtem vele.
- Mi a faszt csinálsz? - háborodtam fel. De csak kántált. Megpróbáltam megütni. Azonban nem tudtam még csak mozdulni sem. Teljesen a falhoz szegezett és ellehetetlenített a mozgásban. Iszonyú dühbe jöttem. Semmit nem utáltam annál jobban, mint amikor korlátoznak valamiben. Ezért el is határoztam, hogy ha egyszer leereszt innen, akkor ezt visszaadom neki. Minimum beverem az orrát.
Megpuszilta a homlokom, én meg majdnem megpukkantam a méregtől.
- Ezt meg hogy...? - nem tudtam végigmondani. Az ő szavai megelőztek. Hirtelen álmosság tört rám, de olyan elsöprően, hogy képtelen voltam egyáltalán bármit is tenni. Az egyik pillanatban még simán megküzdöttem volna vele, a következőben már el is nehezedtek a pilláim...
Pislogtam egyet... kettőt... hármat. Elnyomott az álom.
Álom, egy Alan nélküli életről. Egy életről, aminek már csak a gondolatától is mosoly húzódott az ajkaimra. Egy életről, amit akkor még nem is tudtam mennyire közel van, hogy teljesüljön.

Úgy döntöttem nem fogok válaszolni neki és teljesen figyelmen kívül hagyom. Jól is működött egy darabig a dolog, de ez nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Nagypofájú lány voltam, szerettem mindenre reagálni, ha nem is szavakkal, akkor legalább gesztusokkal. Most ráadásul pedig Alan-ről volt szó, neki főleg nehezemre esett nem visszapofázni. És igen, lehet, hogy utálatos voltam, vulgáris és idegesítő, de hisztis az soha. Most pedig, hogy gyakorlatilag annak titulált, nem bírtam visszafogni magamat.
Villantottam rá egy amolyan "dögölj meg seggfej" mosolyt.
- Kinyalhatod. - vetettem oda neki. Aztán miután kijelentettem, hogy sehová sem megyek vele és sikerült odafent átöltöznöm, visszatértem az előbbi taktikámhoz; a figyelmen kívül hagyáshoz.
Sajnos ez is - mint, ahogy az az előbb is történt - kudarcba fulladt. Nem bírtam elviselni tovább a képét a nappalimban, így természetesen "udvariasan" megkérdeztem mikor méltóztatik távozni. Sejthettem volna, hogy ennek megint az lesz a vége, mint a legtöbb alkalommal...
A becsapódás nem volt kellemes, de legalább ugyan azzal az ismerős fájdalommal fogadott, mint ahogy azt már korábban is megtapasztaltam. Egy apró fájdalomra utaló jelet sem adtam, helyette jóízűen, gúnyosan felnevettem. Sőt, mosolyogva hallgattam végig fenyegető szavait is. Alan megtanulhatta volna már; bármit is mond, bármit is tesz, engem nem tud megfélemlíteni. Nem félek sem tőle, sem a fogaitól, sem a varázslataitól, sem pedig a haláltól. Különben is tudtam, hogy nem fog megölni. Nem kínlódott volna velem ennyit, ha ezt akarná. Értelmetlenné válna vele a folyamatos zaklatása és, hogy tűrte szidalmazó szavaimat. De akkor mire volt jó, hogy most ezt csinálta? Az ég egy adta világon semmire azon kívül, hogy nevetségessé tegye magát a szememben. Neki persze jóleshetett, hogy mutogathatta erejét, férfiúi agresszióját, de éreznie kellett, hogy nekem aztán hiába mutogatja ezeket, semmiféle hatást nem fog nálam elérni.
- Úúú... Csak nem felidegesítettelek? - gúnyos meglepődöttséggel nézek rá, szám sarkában továbbra is az iménti elégedett, gúnyos mosoly bujkál. - Most azt hiszed erős vagy? Hogy vagy itt valaki? Egy senki vagy! - szépen artikulálva, tisztán érthetően mondom ki a szavakat, hogy ő is képes legyen felfogni jelentésüket azzal az icipici agyacskájával. - Ez az én házam, az én életem, neked pedig kurvára nincsen semmi keresnivalód benne! - most először emeltem fel a hangom a beszélgetés folyamán. Nem akartam ordítozni, azt csak az idegbetegek csinálják, az olyanok kisebbségi komplexussal küzdő szerencsétlenek, mint Alan. - Utoljára mondom. - szünetet tartottam. - Takarodj a házamból és az életemből is! - Komolyan gondoltam. Dühös voltam rá és nem akartam látni. Elegem volt belőle és a gyerekes viselkedéséből. Úgy viselkedett, mintha bármi köze lett volna hozzám vagy az életemhez, mintha joga lett volna belepofázni. De kibaszottul nem volt! Nekem pedig rohadtul elegem volt ebből. - Most pedig, eressz. - sziszegtem. Akár egy mérges kígyó. Végig a szemébe néztem és egész idő alatt hűvös nyugalmat árasztottam magamból. De aki ismert - Alan jól ismert -, az tudta nagyon jól, hogy bármelyik pillanatban átvághattam az illető torkát, szúrhattam keresztül valaki szívét és fejezhettem le ó azt az embert, aki felidegesített. Ez a valaki pedig jelenleg - mint a legtöbbször - Alan volt. Lehet, hogy erősebb volt és tudott varázsolni, de alábecsült. A nyers erejére hagyatkozott ahelyett, hogy az agyát használta volna. Vadász voltam. Tizenhét évem alatt több természetfelettit tettem sírba, mint azt el tudná képzelni. Őt pedig alig pár hónapja ismertem, látott már meló közben, tisztában kellett volna lennie vele, hogy a csinos kis külsőm egy igazi bestiát takart. Veszélyes voltam, ezzel rengetegen tisztában voltak, Alan pedig egy bolond, amiért azt képzelte, hogy neki nem tudnék ártani. Tudnék neki és sokszor nagyon is szerettem volna bántani, de sokat elmond rólam, hogy miért nem tettem; a halál túl jó lett volna neki. Mókásabb volt szenvedni és idegbetegnek látni a viselkedésem miatt. De egyszer talán megunom ezt a kis szórakozást és komolyan ártani fogok neki. Egyszer talán még megölöm, ha túl messzire megy.

Tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset. Ezt sok esetbe bizonyítottam már az elmúlt évek alatt, de ha valaki néha még rajtam is túltett az csak is Alan lehetett. Nála idegesítőbb, fennhéjázóbb, nagyképűbb, pöffeszkedőbb alakot nem igen hordott a hátán a föld. Rajtam kívül persze. De ez részlet kérdés.
Éppen ezért nem is értem miért lepett meg, hogy megint a nappalim közepén találtam őt. Igazán hozzá szokhattam volna már, hogy állandóan a házamba legyeskedett, ha éppen nem volt jobb dolga. De őt egyszerűen lehetetlen volt megszokni. Ez is hozzátartozott kibírhatatlan személyiségjegyeihez.
- A kettő nem ugyanaz? - villantottam rá egy tipikus Daeva mosolyt, amit csak azok érdemeltek ki, akiknek már csak a létezése is elég volt ahhoz, hogy idegesítsen. Alan pedig egy ilyen valaki volt.
Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de egyetlen nézése, gesztusa, mimikája elég volt ahhoz, hogy felmenjen bennem a pumpa és erősen elgondolkozzam rajta, hogy ne öljem-e meg mégis inkább?!
Gyorsan lepakoltam a cuccaimat, egytől egyig ledobtam magamról mindent, aminek csak köze lehetett az iskolához. Lerúgtam magamról még a cipőmet is és épp azon voltam, hogy a pólómat is lekapjam magamról - mint azt minden alkalommal csináltam, ha egyedül voltam, azért, hogy valami kényelmesebbet vegyek fel -, de hamar meggondoltam magam. Nem szerettem volna előtte vetkőzni. Nem mintha szégyellős lettem volna, de Alan mégis csak Alan volt.
- Mi lenne, ha legközelebb nem nálam zuhanyoznál? Rohadtul unom már, hogy állandóan itt vagy. És véletlenül se szeretnék másodjára is találkozni - tekintetemmel lefelé néztem rajta, s hogy még egyértelműbbé tegyem mit akarok mondani, kezemmel is az ágyéka felé intettem. - bizonyos testrészeiddel. - fejeztem be a mondatot, miközben pillantásom visszatalált a szemeihez. Farkasszemet néztem vele, közben magamban már ki is találtam a halál megfelelő formáját számára. Ha tekintettel ölni lehetett volna, minden bizonnyal holtan rogyott volna össze a drága szőnyegemen. Amiben pedig az a vicces, hogy a jó cél érdekében be is áldoztam volna azt a szőnyeget...
- Semmi közöd hozzá, hogy mit, mikor csinálok! - sziszegtem az arcába. - Rohadtul nem vagy te senki, hogy megmondhasd nekem, mit tegyek! - emeltem fel a hangom, melyből sütött a harag, a mélyen gyökerező ellenszenves indulat. Baromira utáltam, ha más akarta megszabni a cselekedeteimet és persze, hogy az ilyet nem hagyhattam szó nélkül.
- Nem megyek veled sehová! - ellenkeztem. Ő se gondolhatta komolyan, hogy majd pont az ő szavaira fogok ugrani. Szarok rá, hogy mit gondol magáról, nem érdekel, hogy az "én érdekemben" akar helyesen cselekedni. Ő csak ne akarjon semmit se értem tenni. Nem szorulok az ő segítségére. Képes vagyok a dolgaimat elintézni saját magam. Ezt is elintézem majd, ha kedvem tartja. Különben is, az a kis szaros megérdemelte, amit a csuklójával tettem. Igazán várhat még az a megrovás, ki akartam élvezni, hogy ilyen könnyen fittyet hányhattam a szabályokra. Szerettem a szabályokat; szórakoztató volt megszegni őket.
Hátat fordítottam neki és újragondolva előbbi vetkőzéssel kapcsolatos ellenérzéseimet, mégis csak ledobtam magamról a pólót és oda sem figyelve a vámpír-boszi izére, felbattyogtam az emeletre egy másikért. Ezúttal egy sport trikót vettem magamra, amiben többnyire edzeni szoktam magam. Ha pedig már ott voltam, az edző nadrágomat is magamra kaptam, valamint a sport cipőmet. Mindezek után pedig teljes elégedettséggel mentem vissza a nappaliba, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem zavartattam magam Alan miatt.
Az a hülye kis pukkancs...
Ha nem venném néha hasznát, már régen megszabadultam volna tőle... mármint véglegesen. Mostanában is elég sokat eljátszottam a gondolattal, hogy egy nagyon csinos fakarót állítok a szívébe, csak neki még a nevét is belefaragnám, hogy érezzen egy kis törődést.
Szándékosan nem vettem tudomást Alan jelenlétéről. Levegőnek néztem és úgy mászkáltam a nappaliban a cuccaimat gyűjtögetve, mintha teljesen egyedül lettem volna. Igen, lehet, hogy gyerekes viselkedés volt tőlem, de ha szigorúan nézzük, még mindig gyerek voltam. És különben is... ha ezzel sikerül legalább csak egy kicsit is felidegesítenem, akkor már bőven megérte.
- Nem akarsz végre elhúzni? - ripakodtam rá mégiscsak, amikor már nem volt miért mászkálnom és elkerülhetetlen volt, hogy újra tudomást szerezzek róla. Ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy rávegyem a távozásra. Ha magától nem megy el, akkor majd kirakom a szűrét én. Úgyis rám fért az edzés, legalább meglett volna a napi testmozgásom. Plusz, a felgyülemlett feszültségemet is remekül levezethetem azzal, ha kiosztok neki pár pofont. Ebből a szögből nézve, lehet mégis csak szerettem volna, ha itt marad. Már úgyis nagyon szerettem volna behúzni neki egyet-kettőt.

Kétt dolog van az életben, ami idegileg ki tud csinálni. Az első Alan; tőle aztán két perc alatt a falra tudok mászni és úgy érzem, legszívesebben letépném a fejét, hogy aztán lábtartónak használjam azt. A másik pedig az iskola. A rohadt, francos tanulás. Egyszerűen utáltam. Sosem értettem miért kényszerítenek minket, fiatalokat, hogy csupa felesleges dologgal tömjük a fejünket, amiket egyszer úgyis elfelejtünk és nem mellesleg, az életben soha sem vesszük többet hasznát.
Éppen ezért, személy szerint én minden lehetőséget megragadtam, hogy ellógjam az órákat. A tanárok úgyis mind meg voltak idézve, amikor nem voltam jelen az órákon, ők továbbra is úgy gondolták, hogy ott vagyok. Erre pedig azért volt szükség, mert nem lehetett tudni mikor jön be egy újabb meló, ami miatt esetleg le kellene lépnem. A hiányzás pedig nem mutat túl jól a bizonyítványomban. Mintha érdekelne… Nekem már úgyis megvan a magam hivatása és jól is keresek vele. Ez volt a másik, ami miatt nem értettem, hogy akkor miért is járok még mindig suliba?
Ja persze, mert teljesen átlagos 17 éves lánynak kellett tűnöm, akinek a legnagyobb gondja a tanulás és nem az, hogy feldühödött természetfelettiek akarják esetleg darabokra szaggatni. Világos.
Ettől függetlenül én megléptem. Megint.
Történelem óra volt, nekem meg rohadtul nem volt kedvem végighallgatni az első világháború történetét, főleg úgy, hogy a mellettem ülő srác hangosan hortyogott, a mögöttem ülő pedig a rohadt radír maradványait pöckölte a hajamba. Szerencsétlen gyereknek el kellett törnöm a kezét. Oké… nem törtem el. Csak kiugrasztottam a csuklóját a helyéről. Az közel sem fáj annyira, mint egy törés, de néha legalább olyan tartós, ha tudja, hogy csinálja az ember. Én pedig tudtam. Ezért még valószínűleg az igazgató elé kell járulnom valamikor, de az nem olyan sürgős. Különben is mit tehetnének velem? Kirúgnak? Ki nem szarja le?
Nem telt bele fél órába se és már a ház bejárata felé battyogtam. Nagyon reméltem, hogy nem ér semmiféle meglepetés, ha most belépek az ajtón. Meglepetés alatt, pedig Alan személyét értem. A mániája volt, hogy hívatlanul felbukkanjon nálam. Persze, ez nem történhetne meg, ha én hülye nem hívtam volna be, azon a napon, amikor megvettem a házat. Átkozom is érte magamat rendesen.
Behelyeztem a kulcsot zárba, gyorsan elfordítottam és már bent is voltam.
Otthon édes…
- Mi a fasz?! – bukott ki a számon, amit abban a pillanatban gondoltam, ahogy Alan megjelent előttem. Ráadásul megint pucér volt. Oké, ezúttal legalább volt rajta törülköző. A legutóbb volt szerencsém teljes betekintést kapni mindenbe… Akkor emlékszem, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy hippóval kimaratom a szemem.
Nem foglalkoztam vele, hogy éppen mit ordibál nekem. Nem érdekelt a problémája. Sokkal jobban érdekelt az, hogy mi a fenéért volt már megint nálam.
- Elárulnád mi a francért vagy már megint itt? Komolyan, tűnj el! – mondom neki felháborodottan, kissé talán dühösen is. Ez még mindig az én házam, itt pedig én vagyok a főnők. És amúgy is, nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak.
Egyszerűen kikerültem őt, a fal mellé dobtam a táskámat, aztán a helyére akasztottam a kabátomat. Reméltem, hogy ennyi idő elég lesz neki, hogy eltakarodjon.
- Még mindig itt vagy? – kérdeztem tőle nem túl kedvesen. Sosem voltam vele kedves, ehhez már hozzá lehetett szokva. De ne is várjon tőlem semmi mást, ha egyszerűen nem volt képes eddig lekopni. Én nem vagyok egy tünemény, ezt mindenki tudja, Alan különösen. Kicsit csodáltam a kitartását, egy egészen kicsit. Ennek ellenére még mindig azt kívántam bárcsak lelépne.