• hallgasd történetem...

Az első pillanatokban még bátorítóan mosolyogtunk egymásra, és csillogó tekintetekkel igazgattuk a ruhánk szélét, vagy simítottuk el a ráncokat, a következőben pedig vérfürdőé változott a temető. Kiválasztottak minket, elhitették velünk, hogy nem fog bajunk esni, majd aljasul tőrbe csaltak, hogy az erejüket tovább növelhessék. Hangos sikítások és véres tekintetek között az anyámra néztem, aki úgy állt ott, mint a megtestesült gonosz, szemeiben nem láttam azt a bizonyos jóságot, ami mindig ott volt, mikor rám pillantott. És mégis, egy egészen röpke pillanatig azt gondoltam, hogy ez az egész csupán egy vicc, hogy pár pillanaton belül Cassie feláll és kinevet, amiért azt hittem, hogy egy egyszerű vágás a nyakán meg tudja őt ölni. Az anyám pedig majd megpuszilja a homlokom, mint ahogy lefekvés előtt tette mindig, és az ő kis butuskájának nevez, amiért ilyen könnyen bedőltem nekik.
De Cassie nem állt fel, az anyám pedig, oh, az én jó anyám megragadott, hogy előre lökjön, mert én voltam a következő.
Abban a pillanatban a magány jeges tőrként hasított a szívembe, és nagyobb sebet ütött bennem, mint bármely mágiával átitatott tőr valaha is fog. Soha életemben nem éreztem még magamat olyan egyedül, mint akkor.
Egy seb, mely soha nem fog behegedni.


Egy bizonyos padlásszoba, melynek a padlója mindig nyikorgott, és esténként néha vacogtam a takaró alatt, mert az alakok nem zártak rendesen. Egy bizonyos padlásszoba, ahol sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, a hátam mögött egy élettel, ahová nem akartam visszatérni, és egy kovennel, akik a véremet akarták. Emlékszem, a földön ezernyi rajzom hevert, és mikor Marcel meglátogatott mindig óvatosan kerülgette a szénrajzokat, mintha csak törékeny tojások lennének. Tudta, hogy milyen fontosak számomra, és a világért sem kérte volna, hogy csináljak valami mást, vagy rakjam el őket, mert abban a pillanatban örökre összetörtem volna.
Egy padlásszoba, amit a varázserő, amit a gyakorlások által eresztettem ki magamból átjárt és minden egyes porszemben megtalálható volt. Különös szagú és színű gyertyák égtek a szoba különböző pontjaiban, hogy megnyugtassanak és feltöltsenek, de volt, amelyik megtisztította a tudatot és pozitív energiákkal töltött fel. Nem kellett gyufa, hogy meggyújtsam őket, elég volt egy röpke gondolat, egy enyhe kézmozdulat, és minden úgy volt, ahogy én akartam.
Egy padlásszoba, ahol sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint otthon, ahol a boszorkányok engem kerestek, és tőrrel a kezükben a véremért kiáltottak. Abban a padlásszobában minden olyan egyszerűnek tűnt, és a mindennapok kihívásai csak apró foszlányok voltak az álmok tengerén.
Azonban fel kellett ébrednem.


A mágia mindig is szerves része volt az életemnek, születésemtől kezdve. Kifestő könyvek helyett anyám grimoire-ját lapozgattam, bújócskázás helyett pedig gyógynövényeket kerestem a kertben egy főzethez. Varázslattal keltem és varázslattal aludtam, és talán senki sem volt oly mértékben kiismerni az erőmet, mint én. Olyanfajta adottság ez, mely nem sok boszorkánynak adatott meg, így igazán nem szabadott volna meglepődnöm, mikor mindenki elkezdett kihasználni. Először csak egyszerű kérések voltak, melyek akaratoskodássá fordultak, aztán manipulációvá. Arrafelé csavarták a naiv fejem, amerre csak szerették volna, mert valahol mélyen hittem benne, hogy törődnek velem, és vissza fogják fizetni a tetteket, amiket véghez vittem. Hazudtak, csaltak és kihasználtak, de ez is fő eleme volt felnőtté válásomnak, mert ők tettek olyanná, amilyen most vagyok.
Klaus Mikaelson, Elijah Mikaelson, Rebekah Mikaelson. Ők azon személyek, akiket legszívesebben a föld alatt, vagy még ott sem látnék. Életem megkeserítői, akiket, ha kell végigvonszolok a poklon, és vissza, csak hogy érezzék a súlyát annak, amit velem tettek. És szerencsére nem vagyok egyedül, hisz van egy személy - név szerint Kol Mikaelson -, akivel segíteni fogunk egymásnak, hogy véghez vigyük a tervünket. Semmi sem köti össze az embereket erősebben, mint a bosszú.