• hallgasd történetem...
Vihar illatát hozta magával a szél, fekete fellegek gyülekeztek az egyre sötétedő égbolton. Csak a sápadt hold ontott magából valamennyi fényt, mely ezüstös derengéssel borított el mindent. Csend honolt. Csak a szél süvített keresztül a sírkövek és kripták között. A levegő megtelt a kitörni készülő vihar illatával, mintha a természet csak a megfelelő pillanatra várt volna, hogy szabadjára engedje felgyülemlett feszültségét.
Hosszú pillanatok teltek el, az égbolton kavargó felhők immár minden fényforrást eltakartak és minden elsötétült. A szél sem süvített már. Beállt a tökéletes sötétség és némaság. S akkor...
Az ég leszakadt.
Villámok cikáztak, bődületes mennydörgés hangjai roppantották ketté a törékeny csendet. A szél új erőre kapott, kegyetlenül tépázott mindent, amibe csak belekapott. Megremegett a föld.
S ezalatt, valahol a Lafayette temető mélyén, az egyik névtelen kripta hangos robajjal eresztette szabadon, kire eddig oly nagyon vigyázott... A vihar pedig elcsendesült, halkan pityeregtek tovább csak a felhők.


New Orleans francia negyede most is épp olyan forgalmas volt, mint az elmúlt évek alatt bármikor. Nyüzsögtek az emberek, a boszorkányok, még vérszívó barátainkból is akadt ott egy-kettő. Feszültség érződött a levegőben, az a fajta, amit szinte vágni lehetett volna. Bárki, aki kicsit is tisztában volt a természetfeletti világgal, érezhette, hogy valami nagy dolog volt készülőben.
Lilith érezte ezt. Ami azt illeti, talán ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hogy mit is jelent ez.
A jóslat megszületett. Idők kérdése volt csupán, hogy a híre eljusson minden érintetthez, és felborogassa az oly nehezen kialakított, törékeny egyensúlyt.
Az ősök számára éppen ezért volt kedvező ez az időpont. Itt volt az alkalom, hogy felemelkedjenek és visszaszerezzék az irányítást. A jóslat kiváltotta félelem lehetővé tette számukra, hogy lépjenek és visszajátsszák a hatalmat New Orleans boszorkányainak kezébe.
Lilith pont ezért öltött ismét testet, ezért járt újra a boszorkányok között és ezért hozott magával sötétséget arra, amerre járt. Most minden neki és a többi ősinek kedvezett. Semmi sem akadályozhatta terveiket.
Ahogy végighaladt az utcán, sokan fordultak utána, bizalmatlanul méregették, érdeklődve figyelték, szemérmetlenül megbámulták, és össze súgtak a háta mögött. Ő azonban élvezte a figyelmet. Arcán önelégült mosoly ragyogott. Felemelt fővel, egyenes háttal, magabiztos léptekkel vonult, mintha minden, ami körülvette, már most az övé lett volna. S alig várta a pillanatot, hogy ez be is következzen...


Tam tam dobok hangja szállt az ég felé, csontból készült furulyák visítottak, s egyre erősödő kántálás töltötte meg a teret. A nyílt tér közepén hatalmas, égő máglyarakás nyújtogatta vörös nyelvét az ég felé, mintha csak gúnyt akart volna űzni a fekete égboltból. A tűz körül helyezkedett el mindenki más. A dobok és a dobosaik a rakás két oldalán húzódtak, csak úgy, mint a furulyások. Közvetlenül a máglya előtt kapott helyet a Kígyóisten áldozati oltára, rajta egy csontból készült edénnyel, melybe szertartás résztvevőinek vérét folyatták. A szertartást vezető loa, Mama Excetra az oltár mellett kántált, az ő szavait visszhangozták a résztvevők, akik a dobok ritmusára, egymásba kapaszkodva ringtak és vonaglottak. Bódult állapotban, teljes extázisba esve imádkoztak egy jobb életért, amit ma éjszaka csak egyikőjük kaphatott ajándékba.
Mama Excetra az oltárhoz lépett, kezét a vérrel teli edény fölé emelte és a csontból készült éles tőrrel mélyet hasított bele. Vérét az edénybe folyatta, miközben új szavakat kezdett kántálni. Ennek hatására az edényben lévő vér bugyogni kezdett. Megfordult, szembe a követőivel, az edényt a magasba tartotta. Hirtelen beállt a némaság, a ringás abbamaradt. Csak a tűz pattogó hangját lehetett hallani.
- Elérkezett a pillanat! - törte meg a csendet az első loa. Mire a követői között izgatott, reményteljes suttogások futottak végig. - Ma éjszaka a Kígyóisten egyikőtöket magához fogadja! - Egyesével végignézett a követőin, akik ámulattal csodálták vezetőjüket. Mama Excetra mosolygott. A dobok újra megszólaltak a furulyák is újfent életre keltek és a kántálás is újra kezdődött.
Mama Excetra, az ez első loa, visszahelyezte az oltárra a kezébe tartott edényt. Hangosan kántálni kezdett előtte, háttal a követőinek, mígnem egészen transzba esett. Hátra csapta a fejét, arca az ég felé nézett, szemének csak a fehérje látszódott, miközben egyre hangosabban kántált. Két kezét az edénybe mártotta, majd szétnyitott ujjaival véres csíkokat húzott az arcára.
Ez volt az a pillanat, amikor a követői is felemelkedtek és köré, az oltár köré gyűltek. Ők sem hagyták abba a kántálást, miközben kezüket egyesével a vérbe mártották, hogy aztán vérrel rajzoljanak mintát Mama Excetra izzó bőrére.
A szertartás a végéhez közeledett, most jött el a végső pillanat, amikor együk nagy kegyben részesül.
Erősödött a kántálás, a résztvevők egytől egyik transzba estek, egyedül Mama Excetra tudata maradt tiszta egész idő alatt. Újra kézbe vette hát a tőrt és a követőihez fordult. Egyesével nézett végig rajtuk, hallgatta a kántálásukat, míg ő maga, náluk halkabban valami másba kezdett bele. Szabad kezével kinyúlt az emberei felé, mindegyik előtt elidőzött egy kicsit, végül megragadta egyikőjük vállát.
- Téged akar. - jelentette ki. A férfi, akit választott hálás tekintettel nézett vissza rá, s Mama Excetra vállán nyugvó kezére helyezte a sajátját, megszorította azt. Az első loa mosolygott rá. - Találkozunk egy másik életben. - suttogta a férfinak, aztán egyetlen gyors mozdulattal elmetszette a torkát. A férfi mosolygott, az első loa pedig még mindig szorította a kezét, s csak figyelte, ahogy vére végig folyik a testén. A dobolás nem hagyott abba, azonban a furulyák elhallgattak és a kántálás is véget ért.
A Kígyó pedig egy újabb lelket vett magához. Mama Excetra boldog volt, az ereje megint gyarapodott.