Üresség – azt hiszem, ez az egyetlen szó, amivel tökéletesen elmondhatnám, mit éreztem odaát.
Mikor elveszítettem Kaleb testét, belegondolni sem mertem, mi fog történni. Pontosan tudom, milyen érzés meghalni, hogy mi van utána. Nem kellett volna félnem az utolsó perceimben, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy van vesztenivalóm. Davina kitöltötte az összes űrt az elmémbe, befészkelve magát, és képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy mi lesz vele. Elvégre sok szörnyű dolgot elkövettünk együtt, illetve voltak nagy terveink, amik közül néhány félre is siklott. Nem akartam így hátrahagyni, hiszen féltettem. Valamilyen oknál fogva féltettem, ez pedig bizonyította számomra, hogy valami megváltozott bennem, s már csak azt sajnáltam, hogy ez ilyen későn hasított a tudatomba.
A halálom azonban mégsem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Egy bizarr szellemvárosban találtam magam. A sötét utcák ismerősek voltak. New Orleans-t idézték elő – vagy valóban New Orleans volt. Viszont nem volt körülöttem senki. Egy lélek sem. A lépteim hangján, és a szél süvítésén kívül néma csend borított mindent. Pánikba estem. Gondolatok cikáztak a fejemben, elvégre bevillant, hogy ezentúl ez vár rám; az öröklét és a magány. Teljesen üresnek éreztem magam minden egyes pillanat elteltével, az egyetlen reményem pedig az volt, hogy Rebekah-nak és Davinának sikerül betartania az ígéretét, és van még esélyem arra, hogy kijussak.
Nem telt sok időbe, mire felbukkantak az ősiek, akik – talán mondanom sem kell -, rendkívül dühösek voltak. Felmerült bennem a kérdés, hogy inkább átok-e, vagy áldás a megjelenésük. Jó jelnek vettem, hogy nem vagyok egyedül, mégis jobban örültem volna bárki másnak rajtuk kívül. Egy idő után viszont kénytelen voltam megbékélni a sorsommal, s elfogadni a tényt, hogy egy kihalt városban kell élnem szellemként, miközben olyan dolgokkal és helyekkel veszem körbe magam, amit élve még élvezhetnék is – az egyetlen pozitívum az volt, hogy végre az eredeti csomagolásban mászkálhattam. Az már mellékes, hogy egy rakás dühös boszorkány között, akik a pokolra kívántak - nem mintha ennél rosszabbat tehettek volna még velem.
Davina érkezése elsöprő volt. Ambivalens érzések kíséretében töltöttem vele azt a pár lopott pillanatot, ami talán csak még egy fokkal nehezítette a helyzetünket. Bár jó híreket közölt, én nem voltam túlságosan elragadtatva tőle, hogy a Strix-szel alkudozik, ahogy abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet volt megkeresnie. Mégis az elmúlt időben akkor éreztem magam először elevennek. Ismét sikerült felélesztenie bennem a reményem utolsó szikráját is, de nem tudtam ezzel foglalkozni, hisz borzasztóan féltettem Davinát, és aggódtam érte. Szörnyű volt belegondolni, hogy miattam keveredik efféle dolgokba.
Pár nap elteltével – nem mintha tudtam volna, hogy halad ott az idő - mégis valami furcsa dolog történt. Mintha valaki szórakozott volna a „világommal”. Az is megfordult a fejemben, hogy itt a vége, s örökre megszűnök létezni. Aztán meghallottam egy ismerős hangot a nevemen szólítva. Éles fájdalom hasított a fejembe, miközben a környezetem villódzva változott körülöttem a másodperc tört része alatt megállás nélkül. Egyszer elnyelt a sötétség, egyszer pedig láttam magam előtt valamiféle tompa fényt, a helyet azonban mégsem tudtam beazonosítani. Egyik kezemet a fejemhez emelve vártam, hogy megszűnjön ez a furcsa érzés, miközben lehunytam a szemeim, aztán egy varázsütésre megszűnt minden. Lassan engedtem vissza magam mellé a kezeim, miközben félve nyitottam fel szemeim, s talán még meglepődni sem volt igazán időm, ahogy ráeszméltem, hogy egy ismerős helyen vagyok,a megszokott érzéseimmel a tátongó űr helyett a lelkemben. És ott volt ő is. Davina Claire.
Egy széles mosoly kíséretében léptem közelebb hozzá, viszont pár lépés után azonnal meg kellett állnom, ahogy megéreztem egy tompa fájdalmat az egész testemen átáramlani. Az örömömet ez az apró tény viszont nem vehette el, miközben le sem vettem a tekintetem az előttem lévő lányról.
- Davina – ejtettem ki végül a nevét ajkaimon. Annyi mindent szerettem volna mondani, vagy egyszerűen csak átölelni, de mindenekelőtt muszáj volt feltennem a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott:
- Mi történik? – Kissé értetlenül vontam össze a szemöldökeim, hisz úgy tűnt, hogy abban a pillanatban nagyon is élő voltam, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni azokat a furcsa érzéseket, illetve a kisebb fájdalmakat, amik percről percre rám törtek. Mintha valami nem stimmelne.

Darling   |

Bevallom, borzasztóan megijedtem, mikor a világom egyik pillanatról a másikra kezdett szétesni. Egyszerre volt rémisztő, mégis nyugtató. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez a vége, és ez egy bizonyos szinten még megkönnyebbüléssel is töltött el, hisz ha már nem térhetek vissza, akkor haljak meg rendesen. Nincsenek rá szavak, amikkel ki tudnám fejezni az érzéseket, melyek bennem kavarogtak az elmúlt hetekben, amiket a nyugtalanító semmiben kellett töltenem az ősi boszorkányokkal, akik mindent elkövettek, hogy még a halálon túli életemet is megkeserítsék minden lehetséges módon. Rettentően dühösek voltak rám, amit meg is tudok érteni, hisz olyan dolgokat követtem el, amik nem nyerték el a tetszésüket. Egy örökkévalóságig tartó szenvedés pedig nem hiányzott. Talán ezért pattant bennem az öröm apró szikrája is, ahogy átgondoltam, hogy ennyi volt. A másik felem azonban minden porcikájával próbált tiltakozni, és kereste a kiskaput, amivel megállíthatom ezt az egészet. Tényleg bíztam benne, hogy kapok még egy esélyt. Egy utolsót. Végre volt vesztenivalóm, ahogy végre volt esélyem a normális életre is, és képtelen voltam ezt ilyen egyszerűen feladni. Nem akartam elengedni a reményeim utolsó darabkáit.
Pár másodperc leforgása alatt azonban képes voltam tisztán látni. Minden megváltozott körülöttem, és határozottan jobban éreztem magamat is. Davina látványa minden megmaradt kétségemet eloszlatta, és valamiféle boldogság vette át a helyét aggodalmaimnak. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mi történik velem, vagy ez mit jelent rám nézve, de abban az egyben biztos voltam, hogy nem csak az agyam játszik velem, s Davina valóban előttem van.
A kisebb fájdalom hullámokkal szinte nem is foglalkoztam, főleg az után, hogy láttam a kis boszorkány állapotát. A mögötte lévő tárgyakra pillantottam, és ismét erőt vettem magamon, hogy felé induljak, azonban a körém rajzolt kör láttán megtorpantam. Szerencsére Davina egy percet sem vesztegetett tovább, megragadta a kezem és kihúzott a körből. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy élek, ebben pedig a kijelentése is csak erősített.
- Davina Claire – szólítottam a teljes nevén a tőlem már megszokott módon, miközben egy erőltetett, mégis őszinte mosoly kíséretében magamhoz öleltem, viszont hamar hátrébb kellett húzódnom tőle, mikor kissé máshogy reagált, mint vártam. Valószínűleg neki is feltűnt, hogy valami nincs rendben. Talán kevés volt az ereje egy ilyen nagy varázslathoz, vagy csak valamit máshogy csinált. De lehet, hogy pusztán ilyen érzés visszatérni a halából harmadszorra is.
- Hé… - a tekintetét kerestem, miközben két kezem közé fogtam az arcát ezzel kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen. – Minden a legnagyobb rendben van – villantottam felé egy kisebb, biztató mosolyt, hogy kicsit megnyugtassam, bár pontosan jól tudtam, hogy nincs igazam. Éreztem.
- Itt vagyok. Megcsináltad. – A mosolyom szélesedett, majd szorosan magamhoz öleltem, mikor végre hozzám bújt.
Leírhatatlan, meleg érzés töltött el, ahogy szép lassan ráeszméltem, hogy ez a valóság. Ez mind tényleg megtörténik, ráadásul Davinát is megint a karjaimban tudhatom. A boldogságom azonban hamar elillant, mikor elmémbe fészkelte magát ismét a kérdés, vajon hogy sikerült összehoznia most ezt a varázslatot? Egyáltalán hogy találta meg a módját?
Gyengéden megragadtam a két vállánál fogva, hogy hátrébb tolhassam magamtól, miközben lenéztem rá komoly tekintettel.
- Ugye nem csatlakoztál a Strix-hez? Kérlek, mondd, hogy nem csatlakoztál hozzájuk! – Már az előtt sejtettem a válaszát, hogy feltettem a kérdést, mégis reménykedtem, hogy az utolsó találkozásunk hatására meggondolta magát.
Semmi kedvem sem volt elrontani ezt a pillanatot, de tudnom kellett, hogy a visszatérésem meddig fog tartani. Aya sosem tartja be a szavát, és Davinát is féltettem azoktól a sötét erőktől, amiknek használatát rá fogják kényszeríteni. A hitem azonnal kezdett meginogni, s rájöttem, hogy túl korán örültem...

Darling   |

Bárhogy is örültem, hogy ismét Davinával lehetek, főleg úgy, hogy végre érzem, élek; a rosszullét nem hagyta, hogy ennek bármely percét maximálisan kiélvezhessem. Az enyhe fájdalom egyre inkább erősödött, szinte már széthasított belülről. Néha úgy éreztem, mintha forogna velem a világ, és egyelőre képtelen voltam ezt megállítani. Elég sokáig játszadoztam mágiával ahhoz, hogy tudjam, a varázslat félresiklott. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki véget vethet ezeknek a borzalmas érzéseknek, azonban túlságosan gyengének éreztem magam hozzá egyelőre, és sosem voltam még ilyen helyzetben, hogy ezt egyszerűen kezelni tudjam.
Davina volt az egyetlen, aki mentőövként szolgált abban a helyzetben, és minden erőmmel azon voltam, hogy azt lássa rajtam, hogy minden tökéletesen sikerült. Elég volt, ha egyelőre csak egyikünk aggódik a helyzetem miatt vagy, hogy ez a varázslat így meddig fog itt tartani. Így is láttam rajta, hogy valami nincs rendben vele, mintha félne, hogy bármelyik pillanatban széteshetne ez az egész, és újra elveszíthet. Jobbnak láttam megkímélni a problémáimtól.
A gondolataimat hamar sikerült elterelnie magamról a kis boszorkánynak, ahogy egy kényesebb témához érkeztünk. Hirtelen fogalmam sem volt, mit kellene válaszolnom, miután bevallotta, hogy valóban a Strix segítségét kérte. Egyszerre voltam dühös, és boldog. Csalódtam benne, amiért figyelmen kívül hagyta a kérésemet, azonban örültem is, hogy ezt megtette, hiszen sikerült visszahoznia a makacssága segítségével. Én pedig nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen a koven, vagy egyáltalán bárki más által. Ez a minimum, amit tehetek érte.
Már nyitottam volna szóra a számat, mikor folytatta, hogy a boszorkányok belepiszkáltak kicsit a varázslatba, és azonnal világossá vált, mik ezek a percről-percre rám törő, elviselhetetlen érzések. Szinte már az elejétől kezdve tudtam, hogy ez az egész nem úgy sikerült, ahogy azt Davina megálmodta. Ahhoz az álláspontomhoz viszont még mindig tartottam magam, hogy erről hallgatok, így válasz helyett inkább csak bólintottam egy erőltetett mosollyal az arcomon.
- Ha kell, mindegyikkel végzek egytől egyig – néztem rá elszántan. Ez volt az a pillanat, mikor sikerült túllendülnöm minden apróságon, hogy aztán odahajoljak hozzá egy csókért, azonban fél úton muszáj volt megállnom, amiért elkezdett csuklani. Kissé lepetten vontam fel a szemöldököm először, de nem kellett hozzá sok idő, hogy halkan felnevessek én is. Hihetetlenül jól esett végre nevetni egy kicsit, viszont a jó kedvem sajnos nem tartott sokáig.
Hirtelen fordult velem a világ, és fél kézzel Davina vállába kapaszkodtam, miközben próbáltam felülkerekedni a szédülésen. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem, viszont sikerült egy lépéssel közelebb kerülnöm a megoldáshoz, ahogy éreztem, hogy a szemfogaim megnőnek, ezzel párhuzamban pedig elsötétült tekintettel néztem fel Davinára, miközben megjelentek szemeim alatt a vámpíroktól már jól megszokott erek.
- Azt hiszem, gondolhattuk volna, hogy ez fog történni… - szólaltam meg halkan, miközben hátrébb léptem tőle párat, hogy távolabb kerüljek a lánytól, mielőtt meggondolatlanul cselekszem, amit aztán később megbánok.
A vérszomjam nem megszokott módon tört rám, sokkal inkább azt az időt idézte fel előttem, mikor anyánk vámpírrá változtatott minket. Képtelen voltam kontrollálni magam, ahogy most is. Lehet, tanácsosabb lett volna számolni az újjászületésem következményeivel, persze még mindig nem volt kizárva a tény, hogy Davina ezt is figyelembe vette. Ha nem… nos, az már probléma.
A hangok kezdtek tompulni előttem, s az egyetlen dolog, amit tisztán, hangosan hallottam az volt, ahogy Davina erei lüktetnek. Bármennyire is volt ez egy nyomorult helyzet, kissé megnyugtatott, hogy a rosszullétemet a vér hiánya okozta – legalábbis nagyon akartam hinni ebben.

Bborzalmas, de azért fokozzuk a hangulatot. |

A rosszullétem helyét sikerült átvennie valami teljesen más érzésnek, mégis úgy éreztem, szívesebben viselném el továbbra is a fájdalomhullámokat, mint az éhséget. Elvégre nem tudtam, mennyire fogok tudni megálljt parancsolni magamnak. Sosem az önkontrollomról voltam híres, sokkal inkább szerettem kiélvezni a vámpírlét apró örömeit. Bármikor, bárhol tört rám. Davina most mégis kapaszkodóként szolgált, hogy visszafogjam magam, amennyire csak tudom. Ez viszont kezdett inogni, mikor megláttam a csalódottságot az arcán. Biztos voltam benne, hogy nem tetszett neki ez a helyzet, hogy eredeti vámpírként kapott vissza. Tudtam, hogy azt szerette volna, ha boszorkányként térek vissza az élők közé, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy talán Kaleb arcával szívesebben találkozott volna, mint a mostanival. Ezek az apró kétségek, melyeket képtelen voltam kiűzni a fejemből, nem könnyítették meg a dolgomat.
- Ez viszont az eredeti testem – jegyeztem meg halkan, ahogy tompán, de meghallottam Davina értetlen kijelentését.
Sejthettem volna, hogy mindezek után így fogok visszatérni, aminek nagyon is örültem, viszont abban a pillanatban jöttem rá igazán, hogy másodszorra veszítettem el az erőm, amit régen annyira szerettem. A vámpírságnak is megvannak a maga előnyei, amikhez már hozzá is szoktam, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott, viszont egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy jobb lesz-e így nekem.
Próbáltam leállítani az éhséget, kontrollálni a vérszomjam. Mindez egész jól ment – legalábbis annyira, hogy a vonásaim visszaváltozzanak emberivé – egészen Davina következő megjegyzéséig. Szemöldökeim homlokom közepére szöktek, ahogy értetlenül, mégis aggódva néztem fel rá. Az lett volna a legbölcsebb, ha azonnal rávágok valamit, amivel próbálom azt hazudni magamnak is, hogy már megváltoztam. Erre azonban képtelen voltam. Ott motoszkált a kérdés a fejemben, hogy mi van, ha mégsem? Egyáltalán mit akarok én; a változást, vagy a régi önmagamat?
Erőt vettem magamon, és újra a boszorkány elé léptem komoly tekintettel, félig leküzdve a vérszomjam.
- Azóta változtak a dolgok – kezdtem bele. – Tudok uralkodni magamon. Nincs szükségem mágiára ahhoz, hogy jobb legyek, mert nem az tett jobbá. – A szemeibe néztem, majd két kezem közé fogtam az arcát. – Hanem te – mondtam neki a leghihetőbb módon, ahogy csak tudtam, majd elengedtem. Mindezt szerettem volna én is elhinni, szerettem volna, ha ez tényleg így van, mégis bizonytalan voltam. Viszont tudtam, hogy csakis rajtam áll, meg tudok-e birkózni ezzel.
A felajánlására automatikusan a nyakára vándorolt a tekintetem, és nem sok választott el attól, hogy a bőrébe mélyesszem a fogaim. Szerettem volna élni a lehetőséggel, hogy elnyomja az éhséget, de a másik felem erősebbnek bizonyult, amelyik alig várta, hogy vérhez juthasson. Pár pillanatig gyötrődtem a magammal folytatott harcom miatt, végül feladtam.
- Ó, Davina Claire – szólaltam meg halkan, viszont arra már nem volt időm, hogy figyelmeztessem.
Belé mélyesztettem meghosszabbodott szemfogaimat, és elkezdtem szívni a vérét, miközben fél kézzel kicsit oldalra döntöttem a fejét, amit aztán el sem engedtem, hogy jobban a nyakához férhessek. Eközben másik kezemmel a karjába kapaszkodtam.
Mámorító érzés volt, ahogy a vér íze keveredett a számban, melyet hosszú ideje nem éreztem már. Davina pedig a vártnál is finomabb volt. Erősebben haraptam a nyakába, ahogy beletúrtam a hajába is egyre inkább átadva magamat a részegítő érzésnek, ami átjárta minden egyes porcikámat. A szomjam azonban nem akart szűnni. Minden egyes csepp után többet és többet akartam, amit jelezhetett a lánynak, ahogy a karját markolásztam néha erősen. Úrrá lett rajtam egy régi érzés, ami miatt képtelen voltam megállni a legkevésbé sem törődve azzal, hogy mi történik Davinával. Mindez azonban nem volt tudatos. Ilyenkor sosem érdekelt, hogy ki az áldozatom. Teljesen kizártam a külvilágot, és semmi mással nem foglalkoztam magamon kívül.
Hogy fogok én ezek után a szemeibe nézni?

Thousand eyes | Remélem tetszik. |

A válaszával valamennyire sikerült megnyugtatnia, mégsem voltam benne teljesen biztos, hogy ez az a Kol, akit ő annyira szeretett. Vagy az, akiért annyit küzdött. Teljesen más voltam amíg Kaleb testébe voltam zárva és fogalmam sem volt, mi fog változni. Ha újra azzá válok, aki régen is voltam, nem biztos, hogy Davi elfogad olyannak, amilyen vagyok. Képtelen voltam örülni az újjászületésemnek, hiszen minden annyira zavaros volt, és nem láttam előre, mi lesz ennek a vége.
Nem akartam bántani Davinát. Meg sem fordult a fejemben az sem, hogy egyáltalán megharapom. Borzasztóan szégyelltem magam azért, hogy mégis megtettem. Tudhattam volna, hogy nem bírok majd leállni. Már az első pillanatban láttam megcsillanni valamiféle félelmet a szemeiben, ahogy kiejtettem a nevét, hiszen ő is érzékelte, hogy a hanglejtésem teljesen más volt a megszokottétól. A tekintetem újra elsötétült, és mindenféle várakozás, vagy szó nélkül temettem Davina nyakába az arcom. Az elején még nem tompította el elmémet a vér íze. Pontosan jól tudtam, mennyire csalódott, amiért minden szavam ellenére képtelen voltam megállni, hogy igyak belőle. A szisszenése jelezte, hogy fájdalmat okozok neki, viszont még ez sem volt elég ahhoz, hogy megálljak. Helyette egyre telhetetlenebb lettem és még többet akartam. Mikor próbált hátrébb tolni magától, még erősebben kapaszkodtam belé, ez által pedig csak még erősebben haraptam a nyakát is, mintha csak az életem múlna rajta.
Végül Davina lépett. Fájdalom nyilallt a fejembe, amitől kénytelen voltam elengedni őt és visszaváltozott vonásokkal léptem hátrébb kissé idegesen. Sűrűn vettem a levegőt a földet bámulva, ahogy tudatosult bennem, hogy talán csak pillanatokon múlt a lány élete. Az államhoz nyúltam, de nem töröltem le a vért, épphogy csak végighúztam rajta két ujjam, hogy aztán a kezemre nézhessek. Lassan emeltem Davinára a tekintetem a véréről, és bűnbánó, szinte már fájdalmas arccal vártam, mit fog mondani.
- Sajnálom… - vágtam rá szinte azonnal a kijelentése után, és komolyan is gondoltam. Azonban ennél többet nem tudtam mondani. Rettentően megbántam, hogy nem mentem ki azon az ajtón, amíg még lehetett. Vagy egyszerűen csak hagynom kellett volna neki, hogy elnyomja a vérszomjam. Úgy tűnik, van, ami nem változik.
Szerettem volna közelebb menni hozzá, viszont úgy tűnt, hogy ő szeretné tartani azt a pár méter távolságot, így fél úton meg is torpantam. Nem akartam, hogy veszélyeztetve érezze magát a közelemben.
- Ígérem, ez nem fog előfordulni többé. És nem csak veled… mással sem. Majd kitalálok valamit, amihez nincs szükségem arra, hogy bántsak másokat – jelentettem ki meggondolatlanul. Már akkor tudtam, hogy ez csak egy újabb hazugság részemről, amivel nem Davinát, hanem magamat próbáltam hitegetni.
A tekintetem lassan átvándorolt a nyakára, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Látszott rajta, hogy nincs jól. Tudtam, hogy nem szeretne annyira a közelemben lenni, de nem hagyhattam, hogy elájuljon. A csuklómba haraptam és felé nyújtottam a karom.
- Bárhogy is hoztál vissza, ugyanaz vagyok, akivel megismerkedtél. Szeretném, ha ezt tudnád – mondtam végül. Határozott léptekkel sétáltam vissza hozzá, hogy magamhoz ölelhessem szorosan, a csuklómat pedig a szája elé tartottam. Ezzel pedig elvettem tőle minden döntési jogot, de nem akartam kockáztatni. Szabad kezemmel nyugtatóan kezdtem simogatni a hátát, majd nyomtam egy gyengéd puszit a feje tetejére, aztán elgondolkozva néztem csak a semmibe feje felett, hogy vajon mi jöhet még ezek után…

Thousand eyes | Köszönöm a játékot! |