Nem tudom miért és hogy hogyan, de az a gond, hogy… én már nem vagyok a régi. Aki voltam pár hónappal ezelőtt, az az erős, vidám, mindenre képes lány megszűnt, elnyelte a föld és talán már soha többet nem tér vissza… Az erős Bonnie minden egyes bent töltött nappal jobban eltűnt, míg végül az erős részem meghalt. Csak egy lelkileg instabil, kiszámíthatatlan boszorkány vagyok, semmi több… De már hinni se tudok neki, vagyis eddig sem hittem, de ezután sem fogom, inkább csak halkan kuncogok, mikor kijelenti, hogy jobb ember akar lenni. - Jobb ember? És rosszul esnek a szavaid? Ugyanmár… nincsenek érzéseid sem! - méghogy rosszul esik neki, amiket mondok. Tekintete egy kicsit sem hat nem, nem tudom sajnálni, egy fikarcnyit sem és nem is fogom, egyszer megtörtént, hogy sajnáltam, utána hasba szúrt egy késsel, volt értelme? Nem! Nem is lesz soha… nem hiszek neki!
Szavai elértek hozzám, de nem érdekelt, és tudjátok miért? Mert részben igaza volt, megakartam ölni, hogy másokat mentsek. Egy gyilkos volt, aki semmi sajnálat nélkül megpróbálta legyilkolni a családját, hogy lehet valaki ennyire szívtelen? Nekem már családom sincs… Bár mondandója végén felkuszik a szemöldököm a homlokom közepére… - Mintha te nem próbáltál volna megölni… és tudod miért volt bent annyira szar ez a három hónap, és hidd el szarabb volt,mint neked az a 18 év, mert engem itt kint szerettek, vártak rám és megbíztam benned! Hittem benned! És talán… talán… sze… de te hasba szúrtál egy kibaszott késsel! - nem csak egy nyelvbotlás volt, igen… belátom, hogy talán… talán… áhhh, mindegy… teljesen lényegtelen, mert már bánom, bánom hogy voltak érzelmeim iránta, én hülye!  Bár arcán érzelem jelei mutatkoznak, de nem tudom elhinni, nem tudok bizni benne és soha nem is fogok tudni… valamiért ez most lehetetlen feladat. Nem akarom most itt látni, nem akarom hallani a hangját és nem akarom érezni a közelségét, mert csak összezavar!
Majd még közelebb lép hozzám, túl közel van, nem akarom hogy ilyen közel legyen, mert akkor akaratlanul is ránézek és elkezdek naiv módon hinni abban, hogy megváltozott, hogy van esély arra, hogy ő már másmilyen, de… nem! Nem hihetek ebben, nem szabad butának lennem, ő az a Kai, aki kínzott, csak szerepet játszik!
- Nem… - motyogom halkan, bár biztos hogy meghallotta, mert közel van, elég közel. De nem akarja abbahagyni, csak bocsánatot kér én meg kezdek neki hinni, kezdem érezni, hogy sajnálja, és az a szikra amely eddig… eddig eltűnt, újra lángba lobbantja a belsőmet… olyan közel van, olyan kézzel fogható és… a testem automatikusan cselekszik, elkezdi az ajkaimat az ő ajkai felé közelíteni, de még mielőtt megcsókolnám, kezemet a mellkasára teszem… - Trobum. - nagyon aprót lököm és nem repítem el, csak megállítom ezzel azt a valamit, aminek nem szabadna megtörténnie, mert nem csókolhatom meg, nem lenne helyes és okos lépés, hisz ő Kai… nincsenek érzései, nem igaz? - Nem hiszek neked! - jelentem ki határozottan, majd elfordulok és átölelem magam… nem tudok neki hinni és kész!

Már egy ideje visszatértem és mivel nincs jobb dolgom, azaz nem kereshetem megrögzöttwn Kai-t mindenhol, ezért mindennek vissza kell térnie a rendes kerékvágásba, tehát főiskolára kell járnom, megint. Igaz szeretek tanulni, szeretem mikor leterhelt vagyok, mert akkor nincs időm semmire sem gondolni, akkor az agyam üres és megadja magát, csak szívja az új ismereteket és informáciokat, de ez így van rendjén, nekem még tanulnom kell. Szerettem ide járni, itt mindhárman együtt lehettünk, csak az a baj az egésszel, hogy lemaradtam sok mindenről… arra már nem is gondolok, hogy a szülinapomat egyedül töltöttem bent és majdnem öngyilkos lettem, feladtam volna mindent, csakhogy ne kínozzon tovább a magány, epekedtem a társaságért, még Mr. Faszfej Kai is sokkal jobb lett volna, mint a semmi, de ő ott hagyott egyedül, hagyott szenvedni… megforgatatta a hasamban Jo kését és elment… én pedig elraktam azt az átkozott kést, hogy majd egyszer én is megforgathassam a hasában, hogy lássam milyen érzés az, amikor ugyanazt teszik vele, mint amit ő szokott másokkal… nem jelentene nagy gondot megölni, talán élvezettel is tenném, mert a bent töltött idő alatt azt hittem megismertem egy másik részet, amely kedvesebb és normális,amelyik… amelyik… szerethető és… megszerettem valamennyire… de nem volt semmi értelme, mert átvágott és otthagyott, mikor szükségem lett volna rá… Ez jár az utolsó Bennett-nek a magány, a szenvedés és a fájdalom. Mennyivel könnyebb lett volna az életrm, ha nem lettem volna boszorkány, ha csak egy sima ember lettem volna… de én nem voltam szerencsés.
Am ami napon csodával határos módon tök jó volt, semmi bonyodalom, semmi rossz pillanat, minden tökéletes volt. Kevés órám volt, jófejek voltak a tanárok és tök sokan akartak barátkozni velem, ami meglepett, mert szerintem nem tűnök annak a hű de nagyon értékes személynek. Bár be kell látnom, hogy nagyon is jól esett az, hogy foglalkoztak velem és érdeklődtek utánam. De már az óráimnak vége van és Jessica elcsípett egy gyors beszélgetésre, hogy hova tűntem -ő volt az egyik osztálytársam, akivel sokat beszélgettem, barátok lettünk és egyszer csak eltűntem, ergo meghaltam… többször haltam meg eddig, mint kéne-. Mivel nem mondhattam meg neki, hogy hé Jess képzeld egy börtönvilágban voltam rab egy seggfejjel,  aki többször kínzott meg, mint ahányszor kimondta a nevem, és gyakran mondta ám. Szóval jött az egyszerű és mégis nagyszerű duma,hogy anyu beteg lett és elutaztam hozzá, hogy ápoljam. Szerencsére bevette és nem nagyon érdeklődött tovább, szóval a napom még mindig jó és a beszélgetés a kellemetlen kezdés után jól alakult… mesélt, hogy mi történt és hogy ha kell segítség csak szóljak neki, meg majd átküldi az anyagokat. Én csak hálásan mosolyogtam és majd elköszöntem. Jó kedvem volt, mosolygtam, míg a csodálatos álom napból rémálom lett…
Ki állt ott előttem a folyoson? Ki? Na tippel… segítek… a neve K betűvel kezdődik, i betűvel végződik és a középső betű a nevében nem más, mint az ABC első betűje… szóval barkopának vége… Kai állt előttem… a mosoly eltűnt az arcomról, mintha soha nem is lett volna ott, csak néztem és nem értettem mit keres itt, minek jött ide, bár megkönnyítette a dolgom… nem kell kereső varázslatot használnom. Csak állunk egymás előtt, miközben előttem lepereg minden egyes szörnyű perc, melyet együtt töltöttünk bent… nem akarom, hogy itt legyen,látni sem akarom, de bosszút már annál inkább,megérdemli azt, majd amit kapni fog, de előbb… az emlékezésből az ránt vissza, mikor kimondja a nevem… összerezzenek, kiráz a hideg és feszült leszek, átkarolom magam… menjenel innen! Most!
- Téged egyáltalán nem akarlak látni, takarodj innen! - nem, ez nem volt szép kérés, ordítottam és egyáltalán nem érdekelt, hogy meghallhatnak. Nrm akartam, hogy itt legyen, nem akartam látni, azt se akartam tudni, hogy létezik… bár meghalt volna valamibe, bár láthatnám élettelen testét, és élvezhetném a látványt… majd elkezd beszélni… az ablakok kivágodnak, szél keletkezik… a közelben lévő lámpatestek szétrobbannak, szikráznak, erős szél fúj idebent és mindezt az én felkavarodott érzéseim okozzák… nem tudom visszafogni magam, nem tudom leállítani az erőm… de meg kell próbálnom, mert olyan helyen agyunk, ahol rengetegen vannak… veszek egy mély levegőt és a szél csillapodik… - Nem hiszek neked… egy érzelmek nélküli senki vagy… egy doboz vagy,egy elromlott kicseszett doboz, amit már nagyon rég ki kellett volna dobni! Utállak… nem hiszek neked, és látni sem akarlak! - úgy köpöm a szavakat, akár a mérget… utálom a lényét és minden egyss szavamat komolyan is gondolok… Kai csak egy doboz, egy üres doboz melyből hiányoznak az érzelmek és az érzések… ki kellett volna dobni őt egy sivatagba,ahol éhenhalt volna, akkor most nem lenne semmi gond… minden rendben lenne és normális életem lenne… -Egyszer megbíztam benned… többször nem követem el ezt a hibát, menj! - és remélem ezzel felfogja, hogy nincs itt semmi keresnivalója, nem kell itt lennie… menjen csak el… majd a bosszúmat máskor követelem. Majd megkapja, ami nrki jár, de nem most… most nem menne, mert… nem tudom, valamiért egy részem hinni akar neki és azt akarja, hogy újra meglássam benne azt a valamit, ami miatt tudnám szeretni, de NEM! Elvágta magát, minden elcseszett… nincs több esély!