- Welcome to your nightmare -

Nem igazán hatott meg a bunkó viselkedése, sőt inkább figyelmen kívül is hagytam a megjegyzéseit jobban jár, ha nem húz fel még jobban alapon. Az első dolog, ami végül mégsem hagyott nyugodni az a neve volt.
Liv – annyi minden ugrott be arról az egyetlen névről, hogy egy ideig csak üveges tekintettel meredtem magam elé.
Zavaros elmémben megragadt egy kép, ami előidézte az „idilli” családunkat. Boszorkányok kántálása, kicsi ikrek fogócskázása, miközben engem apám oktat, és olyan szavakat vág a fejemhez, amiket nem érdemeltem ki semmivel. Borzalmasabbnál borzalmasabb emlékfoszlányok jelentek meg lelki szemeim előtt, én meg próbáltam őket minél hamarabb kiverni a fejemből. Hál’ istennek a végére sikerült átváltoznia az egésznek egy – számomra – sokkal kedvesebb képpé, miszerint a ház nagy részét vér borította, én meg egy baseball ütővel a kezemben sétáltam végig a folyosón hívogató hangon szólítgatva kisebbik testvéreimet, akiknek valójában meg sem kellett volna születniük. Lehettem volna jobb bátyjuk is, de sajnos/nem sajnos annak az áldozatává váltak, hogy a szüleim próbálták megkeseríteni az életemet.
Szinte kívülről láttam az egészet, mintha valami filmet néznék és akaratlanul is egy szélesebb mosolyra húzódott a szám. Miután meghallottam a lány kérdését, kissé felvont szemöldökkel kaptam felé a tekintetem. Először fel sem fogtam, mit mondd, de hogy őszinte legyek túlzottan nem is érdekelt.
- Nekem is van egy Liv nevű húgom – tereltem a témát egyszerűen, miközben a poharam forgattam a pulton, amire át is vándorolt a tekintetem. – Körülbelül annyi idős lehet most, mint te – ráncoltam kicsit a homlokom, aztán végigpillantottam a pulton, ahogy gondolkoztam.
- Ó, hé! Mogyoró – vigyorodtam el szórakozottan, miközben magam elé húztam az egész tálat, ami ki volt készítve a pultra, ha esetleg valaki sósra kívánna ivászat közben. Egyszerűen csak belemarkoltam nem is zavartatva magam és a tenyeremben lévő összes rágcsálni valót a számba tömtem.
Kicsit gyanakvóan figyeltem a lányt, mert végig volt egy olyan érzésem, hogy nem egy idegennel futottam össze, ezt az elméletem pedig akkorra már sikerült biztosra vennem. Nem volt nehéz összerakni a darabkákat, arról nem is beszélve, hogy végig volt benne valami, amitől számomra annyira ismerősnek tűnt. Kezdett úgy tűnni, hogy az univerzum az én oldalamra állt, már csak azt kellett kitalálnom, hogyan deríthetném ki száz százalékig biztosra, hogy igazam van. Furcsa lett volna, ha egyszerűen szembesítem a ténnyel, hogy a negyvenhárom éves bátyja vagyok, aki tizennyolc évvel ezelőtt meg akarta ölni. Sokat végül nem agyaltam a kérdésen, hiszen sosem voltam egy túlzottan gátlásos ember, nem érdekelt, mi furcsa, illetve mi nem. De mentségemre szóljon, hogy szocializálódni még nem igazán sikerült pár nap alatt – így egyszerűen csak felé nyúltam és elkaptam a csuklóját. Mikor éreztem, ahogy az ereje kezd átáramlani a testembe, egy pillanatra talán meg is lepődtem, de a lepettségemet hamar leváltotta egy szenvtelen mosoly.
Nem engedtem el a kezét, csak egyik pillanatról a másikra felnéztem a szemeibe, de azonnal kiszúrhatta a sötétséget, ami belőlem áradt. A különleges képességemet, valamint az elsötétült tekintetemet párosítva talán azonnal rájöhetett, hogy kivel találkozott.
- Olivia Parker, ha nem tévedek – ejtettem ki lassan a szavakat a számon, de ennél többet nem is kellett mondanom, hiszen ha van egy kis esze a szőkesége ellenére sejthette, hogy jobban teszi, ha menekül – felismertem. Szippantottam egy mélyet a levegőből, aztán egy elégedett mosollyal az arcomon félresimítottam a haját az arca elől.
- Jó újra látni, húgi –de hiába próbáltam egy kis komolyságot erőltetni magamra, kitört belőlem egy halkabb nevetés.

- Welcome to your nightmare -

Már jóval sötétedés után mentem ki először az nap a nyílt égbolt alá, mivel bujkálnom kell az idétlen kovenem elől, mert apám vadászik rám. Akárhogy is képzelte a dolgot, nem fogom hagyni, hogy visszaküldjön 1994-be. Imádom a modern technológiát. Főleg ezeket a lapos tv-ket, meg a telefonokat. De mindközül az internet a kedvencem.
Messze nem a legjobb kedvemben szeltem az utcákat, miközben összeszorított állkapoccsal haladtam az emberek között céltudatosan, akik néha kissé értetlenül néztek rám, talán még vissza is fordultak, tekintve, hogy eszem ágában sem volt egy picit is félre állni, ha éppen jöttek velem szemben. Néha hallottam egy-egy szitokszót is, de örömükre egyáltalán nem érdekelt, így megúszhatták.
Ingerülten álltam meg végül a Grill ajtaja előtt. Jobbnak láttam, ha alkohollal oldom a hangulatomat, mintsem egy újabb gyilkossággal. A legutolsó is kissé félresiklott a váratlan látogató miatt, nem akartam még egyszer megkockáztatni a dolgot. Reménykedtem, hogy egy kedves ismerősömmel sem fogok összefutni odabent. Pár másodperces toporgás után könnyed egyszerűséggel löktem be az ajtót, majd úgy vonultam végig a termen, mint valami nagymenő szupermodell – legalábbis az arckifejezésekből ítélve az egész szituáció úgy hatott.
Odakanyarodtam a pulthoz és leültem a megszokott helyemre, az egyik bárszékre. Ameddig vártam, hogy a szőkeség végre odajöjjön, és felvegye a rendelésem, ránéztem a telefonomra, amit nagy küszködések árán sikerült előhalásznom a szűk farmerom zsebéből, amibe szinte bele sem fért. Néhányszor azért felpillantottam, végre odatalált-e hozzám, majd mikor lelkesen, mosolyogva kezdett el beszélgetni az egyik sráccal, még idegesebb lettem, mint voltam. Feszülten csúsztattam vissza a mobilomat a zsebembe és megköszörülve a torkom. A pultra támaszkodtam mindkét alkarommal és mikor végre rám nézett a hölgyemény, felvontam a szemöldököm, hogy mi lesz már?
Mielőtt esetleg belekezdett volna valami mentegetőzésbe, beelőztem, és én szólaltam meg először, mire odaért.
- Téged még nem is láttalak itt – mosolyodtam el kicsit, mikor végignéztem rajta – már amennyire tudtam a pulttól, majd ismét felnéztem rá.
- Hm… - kicsit elgondolkoztam, hogy mit is ihatnék. Tekintetemmel végigpásztáztam a polcot, amire szépen fel voltak sorakoztatva az üvegek. – Ne bor legyen, mert abból rengeteget kellene innom, hogy valamilyen hatása is legyen, viszont a whisky már kicsit unalmas, a rum pedig túl trópusi. Ó, tequila! – akadt meg tekintetem az italon. – Bár… inkább ne akard tudni, mit tesz velem a tequila. Vannak érdekes történeteim – gondoltam vissza pár kalandomra, aminek az egyik kedvenc alkoholos italom volt az oka. Újból átfutottam a sort egy gyors pillantással, majd a lányra néztem.
- Mi van a ginnel? Az furcsa lenne? – ráncoltam kicsit a homlokom, mivel eddig csak ötvenpluszos férfiakat láttam ginezni, de ha úgy vesszük valójában vészesen közeledett az az évfordulóm is, hiába nem látszott rajtam. Néha még azon is csodálkozom, hogy azt elhiszik, hogy huszonkettő vagyok, mivel ha megborotválkozom, simán letagadhatnék legalább három évet.
- Tudod mit? – néztem rá kisimult arcvonásokkal ismét. – Inkább maradok egy üveg sörnél és egy tequilánál. A tequila boldoggá tesz – megint elmosolyodtam, aztán vártam, hogy elinduljon az italaimért. Lassan átvándorolt a tekintetem a névtáblájára, majd miután elolvastam a nevét, minimálisan szűkítettem a szemeimet és a mosolyom picit összehúzódott, de még mindig ott terült az arcomon.
- Liv... - mondtam ki szinte alig hallhatóan, majd ismét felnéztem rá kissé elgondolkozva.