• hallgasd történetem... Utáltam a vámpír létet. Mindig. Utáltam, hogy felerősödtek az érzelmeim, utáltam, hogy nem dobogott a szívem. Egyszerűen nem tudtam magamat elképzelni abban a tökéletes kis világban. Ami valójában nem is tökéletes. A sok veszteség, a sok kudarc... fáj még a mai napig is, mindaz amit elveszítettem. Mindaz, amit a természet feletti miatt veszítettem el. Én pontosan ezért nem akartam olyan lenni. Mert tudtam, hogy belőlem is majd gyilkost csinálnak, az ösztönök majd arra fognak hajtani, hogy bántsak embereket, ártatlanokat. De nem tehettem ellene semmit. Mostanáig.
Nem gondoltam, hogy valaha lesz majd még egy esélyem. Járna nekem ez? Egy új kezdet? Egy rendes kezdet, pontosan úgy, ahogy szeretném? Ahogyan elképzeltem? Nem tudom... talán megérdemlem. Vagy lehet, hogy a sors csak kiakar játszani, megint. Most ezt nem hagyhatom. Most nekem kell a sors előtt járnom egy lépéssel.
Életem szerelme sem akarja azt, ami majd leszek. Legalábbis nem akarta. Vajon Damon be fogja velem venni a gyógymódot? Megérnék neki ennyit? Milliónyi kérdés vetül fel bennem ezzel a dolgokkal kapcsolatban, miközben csak bámulom ezt az aprócska kis fiolát, amely azt a dolgot tartalmazza, ami csak egy vámpírnak nyújthat vigaszt az életben.
Nem hallottam még olyan vámpírról, aki visszasírná az emberi életet. Lehet, hogy pont ezért nincs gyógymód erre a 'betegségre'. Egyszerűen csak kitárul eléjük egy olyan felsőbbrendű dolog, amely meg fogja határozni őket az örökkévalóságig. És kihasználják. Mert azt hiszik, hogy egy tündérmesébe csöppentek, de majd évekkel később, akár több száz után is visszaemlékeznek rám vagy arra, aki azt mondta nekik, hogy nincs értelme ennek a létnek sem, hogy milyen okos is volt az aki mondta. Lehet, hogy találhatnánk rá gyógymódot, hogy segítsünk más vámpírokon is. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy nincs más gyógymód.
Kezemben a kis fiolával csak tűnődöm, hogy vajon milyen lesz az életem pár év múlva. Vajon Damon elvesz feleségül? Lesznek gyerekeim? Jó munkám? Elképzelem, ahogy hazaérve a munkából megcsókolom életem választottját és már futkároznak is körülöttem a kis rosszcsontok. Elmosolyodom, hisz annyira jó már most belegondolni.
Valóba ezt szeretném? Szeretnék újra ember lenni?
Igen... azt hiszem szeretnék. Nem hiszem. Tudom!